PÁLYÁZATUNK BEKÜLDÉSI HATÁRIDEJE LEJÁRT.

Jelen pályázatunk esetében olvasói szavazatra nincs lehetőség.

KOLARICS ZOLTÁN

Az én apám

Az én apám olyan ember,

aki szívesen segít másokon,

szíve tele van szeretettel,

esténként róla álmodom.

Az én apám olyan ember,

ki tárt karokkal vár haza,

bár előttem sírni nem mer,

könnyes arcom törli szárazra.

Az én apám olyan ember,

kihez hasonló nincs e világon,

Ő együtt búsul s örül velem,

mikor szívem előtte kitárom.

Az én apám olyan ember,

aki igazán tud múlatni,

unatkozni mellette nem kell,

mindig tud újat mutatni.

Az én apám olyan ember,

ki segíti minden barátját,

megóv ha jön a veszedelem,

tigrisként védi családját,

Az én apám olyan ember,

ki nélkül szegényebb lesz a világ,

mindig helye lesz szívemben,

szeretlek örökké Édesapám !

Rád találtam

Ha majd felnézel a kéklő égre,

jusson eszedbe szemem kékje.

Nem kell nekem hírnév s vagyon

csak a Te szerelmed kell nagyon!

Üstökösként robbantál az életembe,

hívő vagyok, nem hiszek a véletlenben.

Jer hozzám kedvesem s ülj az ölembe,

hadd súgjak szerelmes szavakat a füledbe.

Kérlek, ébredj velem minden hajnalon,

s maradj velem örökre, csakis ezt akarom!

Szerelmedben megtaláltam életem értelmét,

kérlek, bocsáss meg régi fájó vétkemért!

Mindig hallani szeretném bájos mosolyod,

mely elűzi minden gondom s bánatom.

Együtt haladunk most már a közös cél felé,

s kéz a kézben állunk majd az Úr színe elé!

VATTAY ZSÓFIA (Budapest)

A Boldogság szigete

Egyszer volt, hol nem volt az óperenciás tengeren is túl, élt egyszer egy öreganyó, ki arról volt híres, hogy mindig igazat mondott. Emberek ezrei jártak hozzá a világ minden tájáról, hogy kérdéseikre feleletet adjon. Voltak, kik hittek neki, s voltak, kik nem hitték egy szavát sem. Egy közös azonban mégiscsak volt e két tábor között: végül mind ráébredt, az öreganyónak minden szava igaz. Leginkább azok nem hittek neki, kik olyan választ kaptak Sára nénétől, mit nem akartak hallani.

Messze-messze e igazmondó asszonytól élt egy király, ki évek óta választ keresett egy számára nagyon fontos kérdésre. Tudósokat, filozófusokat, látnokokat hívatott magához, ám kérdését senki sem tudta kielégítően megválaszolni. Egyre csak búsult ez a király, nem tudta, mi tévő legyen. Volt néki egy kedves írnoka. Magához hívatta hát, és így szólt hozzája:

- Írnokom, Bertalan! Tebenned még sosem csalatkoztam. Láthatod, kérdésemre, hogy mi a boldogság, senki sem adott igaz feleletet. Most rajtad a sor! Menj világgá, drága Bertalanom, és kutasd fel nekem a boldogságot, fiam! Évek óta egyre búsabb vagyok, ne okozz csalódást, kérlek.

Nagy-nagy súllyal a vállán indult útnak az írnok. Minden vágya az volt, hogy teljesítse ura kérését, ám félelme vágyánál is nagyobb volt, hisz láthatta esztendőkön át, miként buktak el sorra mindazok, kik a kérdés megválaszolásának nekiveselkedtek. Az ő feladata volt levélben tudatnia mindegyikkel, hogy válaszukat a király elutasította.

Telve volt Bertalan szíve megbénító félelemmel, mely mint egy ólommellény úgy nyomta mellkasát. Súlya alatt roskadozott, járni is alig tudott. Lépten nyomon meg kellett pihennie. Nagyokat sóhajtott keservében. Az égre pillantván furcsa jelenést látott: egy hófehér, szelíd galamb röpült föléje, lágy szárnycsapásokkal üdvözölve őt.

- Mitől félsz úgy, te derék legény? – kérdezte tőle a galamb.

- Jajj, szívem telve vagyon rettegéssel – felelte Bertalan egy félreeső sziklatömbre roskadva. – Uram királyom, évek óta egyre csak búsabb és búsabb, mert senki nem adott olyan választ kérdésére, mely megérintette volna szívét.

- És ugyan mitől félsz? – faggatta a galamb.

- Hát attól, hogy én is majd hiába kutatom hetedhét országon is át, nem lelem én sem a választ, és csalódást okozok uramnak. Ő a legjobb szívű király kerek e világon. Egy életen át csak szolgált: szolgálta családját, háza népét, országát, jószágait. Szíve addig nem nyugodhatott, míg csak egy valakit is boldogtalannak látott környezetében. Ha ilyen embert látott, azon nyomban boldoggá igyekezett tenni őt. Három esztendeje a nép megszavazta, hogy a Boldogság Szigetének nevezzék az ő királyságát. Uram vígan bele is egyezett, ám azóta nem hagyja nyugodni a kérdés, mi az a boldogság. Hisz amíg erre nem tudja a választ, hogy is nevezhetné el országát a boldogságról. Három esztendeje már, hogy kutatja e kérdést, de nem lelé, így egyre búsabb az én királyom. Félő, hogy a mi hazánk nem lesz többé a Boldogság Szigete. Nagyon félek, hogy én is csalódást okozok majd neki. Bennem van utolsó reménysége.

- Tudod-e, mi az a félelem? – kérdezte a galamb.

- A félelem? – lepődött meg az ifjú írnok a kérdésen – A félelem olyan, mint egy súlyos ólommelény, mely nyomja mellkasom.

- Jól mondod! – helyeselt a szelíd galamb. – Egy rabiga, mely fogságban tartja szívedet. Rázd le hát e rabláncot, hogy meghallhasd hangját szívednek. A félelem nem Istentől való. Ha képessé válsz elengedni, utadat is megleled – szólott a galamb, s már ott sem volt. Csak repült sebesen vissza, az Ég felé.

Az ifjú vadul tépte le képzeletbeli ólommellényét mellkasáról. Szíve megtelt boldogsággal.

- Hát ez volna az? Igen, azt hiszem, ilyen a boldogság. Ó, bárcsak szavakba önthetném ezt Uramnak, hogy ő is tudja, mi az a boldogság. De sajnos szó nincs, mi visszaadhatná azt, amit most érzek – emígyen töprengett magában Bertalan, s lépdelt tovább az úton, mely maga sem tudta, hová vezeté őt. Nem tudta, mégis erősen érezte, merre menjen. Nem tett mást, csak követte, mit szíve diktált neki, mert hallgatott az égi galambra és lerázta a félelem rabláncát.

Ment mendegélt hosszú napokon át. Szebbnél szebb tájakon járt. Lassacskán elfogyott minden elemózsiája, amivel útnak indult, kezdett megéhezni. Mikor már épp azon gondolkozott, vajon, hogyan jut ő eleséghez, megpillantott a távolban egy piciny falvat. Afelé vette az irányt. Pár órányi járás után el is érte a faluhatárt. Egy asszony sietett elébe s kedvesen üdvözölte őt:

- Mi járatban, ifjú vándor, erre, ahol a madár se jár? Egészen bizonyosan megéhezhettél a hosszú úton. Elfogadsz-e tőlem néhány betévő falatot, ami erőt adhat utad folytatásához?

- Szívesen fogadom, jó asszony – felelte hálálkodva Bertalan.

Nem sokkal később ismét úton volt az ifjú, teli hassal, forrásvízzel színültig töltött kulaccsal. Újra azt a határtalan boldogságot érezte, amit a galambbal való találkozás után is átélhetett. Megint a királyra gondolt. Azt kívánta, bárcsak átadhatná neki ezt a gyönyörű érzést, vagy legalább szavakba önthetné néki, hogy választ adhasson kérdésére. De vágya megintcsak lehetetlennek bizonyult.

A faluban elmesélte az asszonynak, ki étekkel kínálta őt, hogy mi járatban ő erre. Segítője útbaigazította:

- Látod ottan azt a nagy hegyet? Vedd annak az irányt, és meg se állj, míg a hegy lábát nem érinted. Majdan ha odaértél, indulj el fölfelé a hegyen. Menj, menj, míg a lábad bírja. El fogsz érkezni egy piciny tanyához, melyhez foghatót egészen biztosan sosem láthattál. Ott lakik Sára néne. Tedd fel néki a kérdésed, majd ő igaz feleletet ad rá, fiam.

Így is tett Bertalan. Ment, ment újabb hosszú napokon át, mígnem a hegy lábához nem ért. Örömmel telt szíve, hogy a hegyet érinthette, ám amint feltekintett reá, megijedt, oly hatalmasan magaslott föléje. Moccani sem bírt, úgy megbénult, ám ekkor eszébe jutott a szelíd galamb és a szív rablánca. Felpattant hát, és lerázta magáról bénító ólommelényét, majd azon nyomban útnak eredt. Szinte szaladt fölfelé a meredek hegyoldalban. Boldogság fogta el, hogy mindezt uráért teszi, s hogy érte még félelmei felett is képes volt győzelmet aratni. Szaladt, szinte szökellt felfelé, majd egyszercsak megpillantotta a piciny tanyát. A tanyát, melyen égszínkék tó vize fodrozódott, állatok legelésztek békésen, apró házikó kéménye füstölt. S ahogy Bertalan egyre-egyre közelebb lépdelt, megpillantott egy aranyhajú asszonyt is, amint kacsáit etette. Az asszony keze hirtelen megállt, felpillantott és így szólt:

- Már vártalak, fiam – mondta szeretettől sugárzó hangon. – Hited s bátorságod hozott el tégedet.

Az ifjú írnok ámulattal hallgatta az idős hölgy szavait. Remegő hangon szólalt meg végül:

- Sára nénéhez volna szerencsém?

- Igen, én vagyok az. Tudni szeretnéd, mi a boldogság?

Bertalan szemei még nagyobbra kerekedtek az asszony szavai hallatán.

- Vajon honnan tudja, ki vagyok s mi járatban érkeztem ide? – tanakodott magában.

- Én küldtem Hozzád galambom, mert már akkor tudtam, eljössz egyszer hozzám. Türelemmel vártam a percet, hogy megismerhesselek. Derék dolog, tudod-e, hogy királyod iránt érzett szereteted idáig elhozott Téged? Urad is jó ember, egész életében csak szeretetet adott. Mindketten megérdemlitek, hogy megkapjátok a választ kérdésetekre. Üzenem királyodnak, hogy vesse le szíve rabláncát, mely fogva tartja őt. Urad azóta, hogy Boldogság Szigetének nevezték el birodalmát, attól fél, nem lesz mindig méltó e címre, ezért évek óta a boldogságot kutatja. Azt reméli, ha rájön, mi a boldogság, nem vesztheti el azt soha, s így címét is megtarthatja mindörökre. Csak éppen annyira fél, nehogy elveszítsen egy címet, melyet birtokolni akar, hogy el is felejti, miért kapta e becses nevet az ő urodalma. Ahelyett, hogy görcsösen birtokolni akarna, adakozzon inkább, mint ahogyan azt korábban tette.

- Értem, Sára néne, de mindez nem ad választ arra, amit uram kérdezett. Ha anélkül megyek haza, hogy meg tudnám mondani, mi a boldogság, végtelen csalódást fogok okozni neki – mondta elkeseredve az írnok.

- Hidd el, fiam, szavaim minden kérdését megválaszolják királyodnak, ha megfogadja azokat. Eredj, add át neki, amit itt hallottál! – indította útnak az asszony.

Nem is késlekedett Bertalan. Rohant vissza urához, ahogy csak lábai bírták. Hét napon át gyalogolt, mígnem visszatért a palotába. Sietett fel a király szobájába, hogy hírül adja neki egész utazását és Sára néne szavait. Félve mesélte, mire jutott, nehogy újabb csalódást okozzon ő is urának. Ám legnagyobb meglepetésére a király így felelt:

- Nem értem, e bölcs asszony miképp adna választ kérdésemre, egy dologban azonban egészen bizonyos vagyok: megérintették szívem szavai.

S a király megfogadta Sára néne minden szavát. Nem kutatta többé, mi a boldogság, csak cselekedett, mint korábban tette. Újra meghallgatta a magányosokat, pénzt adott a nincsteleneknek, szeretetbe burkolta a szomorúakat. Szíve újra megtelt boldogsággal. S hogy miért? Mert hitte a bölcs asszony szavait.

FINTA KLÁRA ENIKŐ (Kolozsvár )

Isten körhintája

Azoké vagyok, akik nekem lábat és hajat és karokat adtak. És azoké is, akik levágták szárnyamat. Mert minden repülésből zuhanássá lettem. És így vagyok most az, aki kis kövekből tornyot rak.

A másik égbolt. A lenti, földhámokba rejtett. Ahol fejen áll az Isten és nevet. És nevettében rázkódik a föld, amit két tenyerével tart. És olyankor összedőlnek itt a fentek. És mi a mégfentebbhez imádkozunk. Pedig csak le kellene néznünk, ide, alá, és kérni ezt a lentit. A kifordított, alant rengőt. Hogy lemenekülhessünk hozzá. A másik égbolt alá. A fölöttökön túlra. A lentbe. Mert mi is fejjel lefele állunk. A felfordult világban.

Ahogy a falon ültünk, köztünk a beomlottság, megkérdezted, mikor születtem. Görögtek a kövek, az omladék tágult. Magam alá húztam a lábam és ráhajtottam fejem. Úgy nézhettelek, mint aki nem ismeri a múlást. Aki élni félelemmel szokott. Féltem. Én féltettem. Nekünk nem lehet párkány-életünk. Nekünk magunkban kell tornyot építeni, külső kövek nélkül. És ha kész lesz és magas, akkor felszaladunk a tetejére. És onnan végül lebukunk. Aztán válaszoltam is, elmondtam neked, csak nem hallhattad, mert köztünk a fal dübörögve összeomlott. Mi pedig elrebbentünk.

Aztán újra köveket keztünk hordani. Mint azok, akiknek nem jutott torony. Mi, toronytalanok.

Lábat lógatok. Itt, az Isten mellett ülve. Lógunk a minden fölött. És ilyenkor felel imáimra. Ilyenkor arcához szorítja kezem és válaszol. Pedig sose tette. Én eddig álomtalan aludtam el. Néma, kimondatlan várakozásban. És a dunyhában hallgattak a lúdpihék. Köztük hallgatott a Jóisten. És nem vigasztalt, nem felelt. De most itt, a felhőszegleten mezítlábas Istennel beszélgetek. Aztán reggel, amikor kint hasad az ég és nekünk ugranunk kell, valahogy elfelejtem hangját. És nem érzem arcát kezem alatt. Nem érzem, ahogy megfeszül benne a vigyázás. Atyám. Szülőm. Testből test. Szóból szó. Egyedül ébredek.

Repülni Apa tanított meg. Apa ablaklelkének kitárt szárnyain. Mert ez is olyan volt, mint amikor a fekete félcipős lábán állva, ő és én, én és ő. Mi. Lépkedtünk a szobában körbe. Tőle kaptam egyik lábam. Anyától a másikat. Mert csak így lehettem én az ő gyerekük. Ha megosztoznak rajtam. Ha magukból kivesznek és összeillesztenek. De végül csak Apával táncolhattam, és Anyával terítettem asztalt. És Apa hozott aszalt gyümölcsöt, míg Anyával ettem a darázsfészket. Azért néha volt nekünk együttünk is, amikor egy óvodai diafilmvetítőn képeket tekertünk a falra. Erdőt és pipacsot meg vackort. Apa kezében félreszáll a függöny. Az égre készül. Kitárja az ablakot. És én nézem, ahogy elnyúlik teste és lábáról leesnek a fekete félcipők. Ahogy egyre emelkedik. Mert ő most utoljára végigrepül az Isten-keverte föld-égen. És ha éhen veszünk is, de magával visz, hogy megtanítsa. A repülést. De azért megígéri, hogy délutánra, miután a boltok már bezártak, hazaszállunk. Magány-fészkünkre, a kémény fölé. Mert Anya várni fog és most ő hoz aszalt gyümölcsöt, pedig már minden bolt zárva lesz. És mi leülünk mellé, üvegszárnyaink szilánkosak. És nem tudjuk, hogy amíg mi repültünk, Anya a földön járt. Lábai fájnak. Víz melegszik a kályhán és tálba öntetik. Abban nyugszik ma este Anya lába, mert fáradt és talán holnapig így fogunk itt ülni, az együttben. Apa megígéri, hogy soha többé és ezentúl. És azóta sem mutatta meg többet a repülést. Csak néha hallom még, ahogy lelkében az ablakszárny megcsikordul.

Aztán veled repültem újra. Egymással és Istennel a háztetők fölött. A sok néző-ember pedig behúzódott előlünk az égbolt alá. Három pár kar és három pár láb. Kalimpáltunk. Akkor én tényleg hittem. Mert hinni kell, ha belénk költözik az Isten. És három pár szem nézte egymást. Enyém, tiéd, övé. Míg az Isten le nem hunyta sajátját. De akkor szemét is, testét is lehunyta. És én akkor csak téged láttalak, a felfele vágyót, akivel összefonódtam egy zuhanásban. Te meg csak vártad, hogy újra szárnyat bontunk, a toronyépítőknél így szokás. De te Bábelem voltál. Rámomlottál a magasból. És én többé nem értettelek.

És mi is rátelepszünk a drótra. Rajtunk is végigfutnak a drótbeli hangok. És mi is csak egy tollat hagyunk magunk után, mint a madarak ha lengeni kezd a drót. Ez belőlünk a repülés. Ez belőlünk a maradék ember.

Forgunk csigavonalban. Egyre közelebb repít a körhinta. Felkerengünk. Lengünk. És te megfogod a kezem. Mert azt hiszed, hogy egyedül félnék, pedig én nem félek. Igazán. Már nem szoktam. Csak rezeg a fonal a kezemben. A fonal végén a léggömb. Amit te vettél, mert piros volt. És én szeretem a pirosat. Erősen tart a lánc. Beleszédülünk. Ahogy a csigavonal elvékonyodik. Egymás mellett repülünk. Most meg fogsz érinteni. Úgy, ahogy csak repüléskor lehet. Mert köztünk már csak az van, ami a levegőben jár. A magasság. Csak árnyékunk fut imbolygó testeink után a földön. Hogy elkapjon, ha végül elengednénk a láncot és inkább egymásba kapaszkodnánk. A körhinta megremeg. A csigavonal kettéválik, távolodni kezd.

Várom a rezgést az ablakból, amit még Apa tett oda, mikor egyszer becsapta. Azóta is verdes az ablak a szélben. Olyankor Apa lelke is belezörög, mintha az ő sarokpántja is kifordult volna. És ilyenkor odamegy, közel. Kitárja egészen. Az üveges szárnyat. Amíg végül ki nem törik.

Aztán, amikor láttuk már magunk alatt a földet. Mikor már csak az maradt hátra, hogy megkérdezzem, mi neked, mi benned a repülés, te nyakamra hajtottad homlokod és úgy felelted: egy napraforgó. És akkor eggyé lettünk a földdel. Hogy amikor majd eső áztat, csontjaink napraforgót nyíljanak.

https://youtu.be/5qcoHRQYkb0

FERENC ÁKOS

Csak én, csak egyedül

Vannak azok a ritka délutánok,

Amikor belém hasít az az érzés,

Kicsit tompán, valahogy elfáradok

S a legjobb, mit lelkem tehet: a vérzés.

Az az eszelős keserv, ami mardos,

Halk, rángatózó sírásra kényszerít.

Holmi betegség lehet? Nincs az orvos,

Ki engem ilyenkor, ebből felderít.

A lelkem, mintha tonnás súlya lenne…

És a mit sem érő test már rogyni kész.

Zavar a hang, az egyszerűség benne,

A benső orkánhoz képest elenyész.

Az ágy. Az apró, hajszálvékony áldás,

Lassan, lágyan, reszketve süllyedek el.

Egy pillanatig sehol nincs semmi más,

Csak a nedves párna, az ocsúdtat fel.

Nem tudom azt, hogy vajon miért sírok?

Képtelen vagyok felfogni, érteni,

Egy érzést csupán csak érezni bírok.

Küzdhetek, de az agyam a kést feni…

Szerencsétlen. Próbál értelmet adni

Ennek az értelmetlen kavalkádnak,

De itt ő sem képes állva maradni,

És a fájdalmak csak még jobban fájnak.

Azt a napot siratom a leginkább,

Hogy elszálltak a sosem volt esélyek.

A madzagon megint én voltam a báb,

S az érzelmek rángatták, az érzések.

Vágyom… úgy, hogy nem tudom, mire vágyom,

De ösztönlényként kínba mennék érte.

Kell nekem. Bármi áron megtalálom,

Csak aztán kérdem magamtól: megérte?

Ám most csak a zokogásra van erőm,

A lelkem az érzésbe belemerül,

Egy percig még kiélvezem, van időm.

S perzsel a tudat: csak én, csak egyedül…

VIOLA TAMÁS (Budapest)

Volna ha

Végre felszállt a buszra és hirtelen pillantásokkal igyekezett felmérni a terepet. Kicsit nehéznek érezte már a fejét, finoman lomhának a lábait, szeretett volna leülni és nekihajtani a halántékát a hűvös üvegnek. A busz forgóján túl, egy kockás inges, vélhetően az ital mámorának tengerein kalandozó srác mellett talált magának helyet. Tudta, hogy legalább 50 perc út vár rá és további 15-20 perc magányos séta a kietlen utcákon. Elegendő idő arra, hogy abba a semmihez sem fogható ködbe ringassa magát, amit csak bizonyos mennyiségű alkohol elfogyasztása, a tartós fáradtság, egy csipetnyi búskomorság, és az utazóközönség társas magányának elegye idézhetett elő.

Három percre volt szükség ahhoz, hogy a szemhéj engedjen a test hatalmának és a szellem súlytalan léptekkel botorkáljon végig egy már ismert, de mégis nyomtalan nyomvonalon. Logikátlan sorrendben masíroztak elő a gondolatok elméjének bugyraiból, és ősi mélyen gyökerező érzelmek kísérték őket. Elsőként barátnőjével zajlott vitája sejlett fel benne, de inkább csak egy kellemetlenül bizonytalan érzés, egy mai tűszúrásnyi fájdalom nyughatatlan frissessége fészkelte be magát bordái közé. Ez a veszekedés sokadik volt az elmúlt pár hónapban és nem is tudta már felidézni, hogy pontosan min kaptak össze mielőtt elindult a szokásos sörözésre a barátaival. Tíz éve már, hogy húszévesen megismerte a lányt egy egyetemi bulin, és azóta együtt voltak. Nem volt tartalmas életük: az első három év könnyen repült el, vizsgák, némi diákmunka, hogy legyen miből finanszírozni a hétvégi bulikat és egy-egy olcsóbb programot. Együtt diplomáztak és rögtön összeköltöztek. A lány gyorsan kapott munkát az egyik multinál, még az sem igazán zavarta, hogy nem a szakmáján belül helyezkedett el, mert a fizetés jó volt, esténként pedig maradt néhány óra szabadideje, két éven belül gyereket akart, és az anyaság és az ezzel járó életforma kielégítette volna minden vágyát.  A srác viszont az egyetem utolsó évében már érezte, hogy nincs valami rendben. Gyerekként jól focizott, szeretett volna profi futballista lenni, le is vitték egy egyesületbe, ahol tehetségesnek bizonyult és az  egész nyarat végigedzhette, de végül a szülők azt szerették volna, ha a tanulásra koncentrál. Ezt az elhatározásukat szűkös anyagi körülményeik is erősítették, így nem fizették tovább a tagdíjat. Még a középiskolában pislákolt valami remény a fiúban, amikor az egyik haverja nagyapja nekiajándékozott egy olcsó dobgitárt, mert az unokája nem tartott rá igényt. Öt hónapig autodidakta módon tanult és próbálta meggyőzni legjobb haverjait, hogy tanuljanak más hangszeren játszani, hozzanak össze egy zenekart. Rövid fellángolás után egyedül maradt, a gitár lassan kiesett a kezéből, visszatért a hétvégi grundfocihoz a haverokkal. Ott jó volt, de valahogy…. kevés. Mindig is szeretett volna jó lenni, egy olyan csoportba, kasztba tartozni, ahol a megbecsültek vannak. Érezni, hogy ő valaki. Már kisfiúként is a felnőtt férfi munkálkodó ereje hajtotta szívének turbináit. Menni és tenni, haladni és elérni és aztán megtartani és újból kezdeni.

Közben a busz egy nagyobbat fékezett, fültövét finom beütötte az üveg egy hidegebb pontjába, szemöldöke összehúzódott és egy apró nyálcsepp hagyta el kiszáradt ajkait. A buszvezető a dudára könyökölt, szitkok hagyták el a száját. Ez a kis közjáték kizökkentette a srácot gondolataiból, egy zuhany, az ágya és barátnője testének melege került vágyai legmagasabb hegycsúcsára. Kellett öt perc míg újra elengedte magát és elernyedt végtagjai vaspilleként állapodtak meg a busz kényelmetlen ülésén. „Talán ha az én szüleim is pénzesek lettek volna, mint a Gáboréi…”-gondolta. Talán akkor… Gábor középiskolai osztálytársa volt, kétszer járt is nála házibulik alkalmával, mélyebb érzelmek nélküli, de jómódú család volt. Gábor abba kezdett bele bizonyos keretek között, amibe csak szeretett volna. Teniszezett, nagy játékos soha nem vált belőle, de jól kereső, jó hírű edző lett. Legalább edző. A legalább még háromszor csengett vissza az agyában mielőtt elkezdte érezni, hogy dühös.  Gábor „legalább”-ját sehogyan sem tudta összeegyeztetni a saját irodai ügyintézői „legalább”-jával, és ez a disszonancia áttörte a ködös képzelgések csendes függönyét. A ”legalább”-okat sok „volna” és még több „inkább” követte, a busz pedig csupán tíz percre volt a célállomástól. Lelkének öblös szakadéka felöklendte magából az elmúlt évek maró savát, ezzel párhuzamosan teste pedig a sört és a vodkát. Már csak hárman voltak a buszon, ő és egy srác, aki előrébb aludt egy kettes ülésen, és a buszvezető. Ahogyan összehányta a hátsó ülést, megkönnyebbülést érzett. Gyomra könnyebb lett, szeméből könnyek csordultak ki. Maga sem tudta, hogy a fizikai megerőltetés miatt folynak a könnyei, vagy pusztán elsírta magát. A következő megállónál le kellett szállnia. Görnyedt élénkséggel fogta meg a kapaszkodót, másik kezével jelzett és fél perc múlva leszállt. Még intett a buszosnak és arra gondolt, hogy minden út ide vezetett. „Ahogy Rómába”. Pár percig álldogált a hűs éjszakai szellőben és hallgatta a csendet. Végül erről a Róma-dologról eszébe jutott egy latin közmondás. Nem tudta pillanatnyilag felidézni, hogy hol olvasta, de az egyetemi évek alatt látta valami könyvben. „Non est volentis, neque currentis…”. Nem is emlékezett rá tovább, pedig tisztán tudta, hogy van ennek folytatása is. Talán csak ennyi a fontos? Neki? Ezért nem tudja tovább? Halványan el is mosolyodott ahogyan egyszerre gondolt Rómára és a kis latin közmondásra, valamint  a sör és vodka kesernyés ízére a szájában.

Másnap a főnöke kereste elsőként, neki hiányzott legelőször. A barátnője is csak kora délután hívta, előbb nem, mert dühös volt rá, azt hitte megint csupán sokáig kimaradt, és csak délelőtt ment haza, ahogyan volt már rá példa korábban is. A hétvégére sem került elő, nem ment focizni. Többé nem. Voltak akik a pályaudvaron vélték látni kora reggel, amint fölszáll egy IC-re. Mások szerint a Dunába vetette magát és elnyelték a habok a Petőfi híd pesti hídfőjénél. A barátnő fél évig volt súlyos depressziós, de egy év elteltével kezdett jobban lenni, három év múlva pedig gyereket szült egy fiúnak, akit a munkahelyén ismert meg. A srác személyes dolgait bedobozolta és a pincébe tette. Köztük voltak a fiú egyetemei jegyzetei is, az egyik lap sarka pontatlanul behajtva, ügyetlenül simult a többihez:”… sed miserentis Dei”.

SALLAY MARGIT

NEM MONDHATOM

Nem mondhatom

Szeretlek.

Félreértenéd...

Nem lehet súlya a szónak

Csak úgy

Beszélgetünk...

Kerüljük a témát

Különben beleragadunk

Ismét, mint máskor

Szeretlek

Egy részem örökre

A sosem múló,

Balzsamos,

Ódon szeretéssel.

Néha elkap az érzés,de

Nem mondhatom

Szeretlek

Régen

Vége.

EGYSZERRE

Hallgatsz,

Hallgatlak

Lélegzetvételed,

Szívdobbanásom

Nézel,

Nézlek

Szemed mélysége,

Életed könyve

Nem szólsz,

Nem szólok

Érzékellek,

Belém olvadsz

ÉBREDÉS

Palástját az Éj széttöri, amint meglát.

Kemény sötétsége szertefoszlik

És nézi tündöklő jöttödét.

Ellenállni nem tud,

Szíve gyengéje Te vagy.

Szárnyalj pille szárnyaidon,

Hajnal!

JÁTSSZUK AZT!

Játsszuk azt,

Elmész,

Én maradok,

S mosolygok,

Mikor megjössz.

Vagy

Játsszuk azt,

Én megyek el,

Majd elindulsz,

És félúton találkozunk.

De

Játszhatjuk azt is,

Te az egyik parton sétálsz,

Én a másik oldalon.

Alig látjuk egymást, mégis

Egymásra pillantunk olykor-olykor.

Majd a híd közepén átölelsz.

Játszhatjuk, hogy

Nem hagysz el, hogy

Mindenem Te vagy, hogy

Örökké élünk, és szeretünk, és

Semmi meg nem ingathatja ezt.

Játsszunk!

Mert olyan jó játszani!

Olyan egyszerű!

Oly tiszta!

HORÁNYI GYÖRGY (Paks)

EMLÉKEIM

Meleg van.
A délutáni szellő
akár a nagy fa árnya,
kedvesen simogat.
Dunáról jön a csend.
A folyam zöldes fodrain néhány
parányi felhő békésen megpihent.
A harsány mély szemközti erdő
büszke fái egymásnak szorulva,
mint erős sereg, aki támadásra kész,
nyúlnak a párás ég felé.
Árnyékot vet oldalára a kert alatti
kis kápolna tornya,
keresztje az égre feszít.

Csak ülök itt, s hűs szobából nézem
a fény és árnyék játékait.
Nézem, ahogy három ágán
az almafa hogyan óvja,
érleli sárga piros gyümölcseit.

Régi emlékek úsznak szívem felé.
A hatórás személyhajó dohogó zenéje
múltamba belehasít.
Akkor is: még mint hároméves gyermek
itt álltam ahol most élek.
Táguló Duna-kék szemekkel néztem,
milyen elérhetetlen az ordasi kanyar.

A hatvan év, ami azóta elfolyt
olyan viharos, hullámos volt,
csendességeim között.

De mindenen át hála tör át a kereszt láttán:
már ismerem Őt.

Ő ott volt, mikor életem éles
sziklahasadékokba szorult.
Ott volt, amikor lelkem sötét barlangvölgyeibe
tekintetem lefelé fordult.
Amikor rémálmaimban sikoltva vergődtem.
Folyton harcoltam de, sohasem győztem.
Ő ott volt, és széthasította e rémisztő időt.
Ő ott volt, amikor sikereimben gázolva
elhittem, csak én vagyok,
Aranyló kezem magaslatokba repít.
Ő ott volt, amikor lezuhantam, de
nem ütöttem meg lábamat a kőben,
amikor ez élettől részegen tántorogtam,
Ő bölcsen várta, hogy ugyanaz az élet
hirtelen kijózanít.
Ő csendesen szólt, amikor én kiáltoztam.
Ő kiáltott, amikor magamban is elhallgattam.
Most itt vagyok, és nézem
hűs szobám ablakán át
a múltat úsztató Dunát.
Bennem a sok emlék elcsendesül, halkul,
s hagyom, hogy szívemre szálljon jelenléte
és az örök szép idő.

Az én 56-om

A feketevágás

„Este van este van, ki-ki nyugalomban” de az akkori 56-os estéken nem így volt, és nem is úgy folytatódott az aranyos költői idill.
Borúsak, holdvilág nélküliek, ködösek voltak azok a kiválasztott esték és éjszakák. Ilyenkor még a gangra sem ment ki szívesen az ember. Az az este is úgy indult, de más lett mint a többi. Apánk ki bejárt, izgatott volt, ránk sem nézett, valamit mormogott rőt tucni bajusza alatt. - Na ma sem lesz mese – vontuk le a végkövetkeztetést, pedig nagy izgalomban hallgattuk a már sokszor elmondott háborús történeteit, amit egyre jobban kiszínezett. Végre megtört a csend.  - Te Feri! Kiáltott anyánk a konyhából apánknak, aki a disznóól körül matatott. A rizsa, só, paprika, fokhagyma, vöröshagyma az asztalon. Hozz rőzsét a kazánhoz! A rizsát meg a belet beáztattam! Élesítsd meg a késeket! – pattogtak a visszafogott parancsszavak.
A kicsi zöld hokedlin (hogy zöld volt valamikor azt csak némely festéknyomból tudhattuk) sorakoztak katonás rendben a kések, e rettenetes szúró vágó eszközök. A sor végét harapófogó és egy öreg balta zárta. Az élen, mint egy vezér a vékonyra fogyott, agyonköszörült, apáról fiúra szálló, a mindig fényes hosszú penge, a Disznóölő feszített. Egyedül csak neki volt rangja és egész évben becsülete. A többi kisebb nagyobb kés csak úgy alázatban sorakoztak utána.
Tudtam ma is korán kelünk vagy le sem fekszünk. Hadd pihenjen egyszer az ágy és dunyha is.
A malac megérzett valamit a benti izgalomból, mert egyre élesebben visított. De nem tarthatott sokáig ez életigenlő panaszkodás, mert apánk, a Feri kezében lendült a mindig kéznél levő balta, és villant a kés, s már dőlt is szűk pataksugárral a malacka nyakából a sűrűn habzó vér, és csapódott a nagy fehér zománcos tálba. Anyánk akkurátusan, nagy akarással kezével úgy keverte e sűrű löttyöt, hogy a könyöke is vérben ázott. E közben folyton oktatott. Látjátok így kell ezt csinálni, hogy be ne csomósodjon.
Ó, hogy gyűlöltem ezt a mozdulatot! Igen jó barátságban voltam én minden malaccal. Ismerték hangomat, és várták, hogy vakargassam a hátukat és jóleső röfögés volt a válaszuk. De az a hajnali hörgés mindig a fülembe csengett és nagy sokára múlt csak el vagy inkább a frissen sült kolbász tormával és a sistergő hurka zsíros fűszeres illata feledtette e sötét drámai eseményeket.
A megmaradt disznó az ólban kérdőn röfögve kereste társát, vályúbeli barátját, de a reggeli bőséges, friss moslékos krumplis dara feledtette bánatát.
De hát ilyen az ember is, ha a hasára gondol, mert élnie kell.
Ha sötét a kor fekete a vágás. Az éjszakák csöndes titkokat takartak. – Aztán befogni a szátokat! – volt az utolsó utasítás, mert a tanúk erről senkinek sem szólhattak.
Mire feljött a nap és kezdődött a finánc műszak, a sok töltelék, szalonna és sonka a jól bevált rejtekhelyen lapult. Reggel már a közeli plébánia konyháján sült a kolbász és sistergett a hurka, és illatozott a disznótoros. A plébános úr - aki maga sem volt karcsú – jó nagyokat nyelve élvezte a tiltott ízeket. Ügyes ez a Feri! Az asztal körül ülők helyeselve bólintottak rá.
Otthon a bűnténynek nyoma sem maradt. A fekete munka maradék illata is elszállt, csak apánk a Feri hírhedt zugtörkölypálinkájának orrfacsaró szaga keveredett a hajnali köddel és bejárta a szomszédok udvarait.  A későn kelő fináncok rendőri kísérettel csak szimat nyomokat kutathattak a gyanús utcán.
Epilógus
Ha nagy ritkán újság került a házba az udvaron levő klozet deszkájára lendült és ott lapult sorára várva, alsó olvasásra. De ügyeltem mindig arra, hogy Rákosi Mátyás fényes képe és aranyló homloka használatkor mindig az ülepem felé legyen.
Így múlik el minden diktátor dicsősége, mindig a megfelelő helyre kerül emléke.

KASZA PÉTER  (Sárospatak)

Ez nem egy történet, nem igazán, talán nem is
történt meg, vagy legalábbis nem velem.
Mindenesetre elmesélem, legalábbis azt, amire
én magam emlékszem belőle. Ha megtörtént.
Ha velem történt meg.

A tengerparton sétáltam, emlékszem – talán –
a kavicsok ropogására a lábam alatt, a sós permetre,
amit az egyre hevesebb szél vágott az arcomba.
Az ég olyan volt, mint a kopott gránit, karcos és közönyös,
pont olyan, amilyenre számítana az ember egy ilyen napon.
Esett az eső.
Ólomszerű esőcseppek hullottak alá
a faszénre emlékeztető fellegekből: szürkék és lomhák. Nehezek.

Nem emlékszem pontosan hány óra lehetett – ha volt is valamennyi,
a Napot nem láttam felhők és a sűrű köd miatt, de a fénye még ott volt:
tompa és opálos derengés. Talán délután volt, közelebb éreztem
magamhoz a napnyugtát, mint a hajnalt. Ilyenkor az idő megáll
a világgal együtt, és vesz egy mély lélegzetet, mielőtt a sötétségbe merülne.
Igen, talán késő délután lehetett.

Ekkor láttam meg az öregembert.

Ott állt, kiugró szirten a tenger háborgó habjai felett és a hullámokat nézte.
Lassan bontakozott ki előttem az alakja, de amikor egész közel értem,
tisztán láttam. Háttal állt nekem félig-meddig, talán oldalvást inkább.
Sötétkék kabátot viselt, amit fakóvá koptatott a sós tengeri szél, a viharok tomboló
dühe és a sirályok maró ürüléke. Nadrágja szürke volt, min maga az ég,
nadrágszárát rojtosra tépte az öreg idő. Lábfeje csupasz volt, kérges, mint
a csiszolatlan padlódeszka, bokája körül apró kagylók tapadtak meg,
körülöttük kicsi, vöröses rákok mozogtak.
Lábujjai közé tengeri hínár szorult, nedvesen tapadt a sárguló körmökre, és a
csupasz sziklára, amin állt.
Egyik kezében markolt valamit, amit nem tudtam pontosan megfigyelni
a göcsörtös ujjak szorításában. Talán zsebóra volt, melynek elveszett a lánca, olyan,
amiknek a fedelébe gravírozni szoktak, vagy talán egy kompasz, mely vénebb, mint ő maga.
Másik kezét nem is láttam először, csak pillanatok múlva tűnt föl a vastagon fonott
hajókötél, ami a csuklójára volt csomózva.

A kötél lomhán omlott a nedves sziklára, összetekeredve hevert
a vénember lába mellett, mint egy sárszínű muréna, amit partra vetett a tenger szívtelen haragja.
A másik végét nem láttam, lelógott a szirtről. Aztán egy pillanat
múlva jöttem rá, hogy miért nem láthattam: valami szélsebesen húzta magával,
le a háborgó mélység felé. Talán a sötétpart sellői rántották meg a kötelet odalentről, talán
a súlyos, fekete horgony volt, amit maga az öreg húzott maga után otthonról egészen a szirtig,
amit a vén tengerész kötött a csuklójához és taszított a mélybe.

Emlékszem – talán –, hogy előre léptem, kezemet nyújtottam felé, kiáltottam is,
de hiába. Szavaimat elnyomta a tenger mély morajlása, és a haragos reccsenés, ahogy a hullámok megtörtek a sziklának csapódva.
Az utolsó pillanat, amire emlékszem egy távoli mennydörgés irdatlan robaja volt.
Ezután már csak én álltam a sziklaszirten. Egyedül.Ez nem egy történet, nem igazán, talán nem is
történt meg, vagy legalábbis nem velem.
Mindenesetre ha ezen a parton sétálsz és betérsz valamelyik apró,
só marta fogadóba, rendelsz egy jó kupa sört – talán kettőt is,
szóba elegyedsz a tengeri medvékkel és hajóskapitányokkal, akik a kopottas asztaloknál
kártyáznak és káromkodnak, akkor hallhatsz olyan történeteket, melyeket
a szél mesél a hullámok felett.
Meséket, melyeket a teknősök, kagylók és kövek hallgatnak.
Hallhatsz meséket szirénekről, hajnalban feltűnő fekete hajókról, melyeken nincs vitorla,
regéket arról, hogyan aratnak a rákok a tenger mélyén, és miként fordul a tintahalvadászok szerencséje teliholdkor. Ha nem csak magadnak,
hanem nekik is fizetsz néhány korsóval, akkor talán mesélnek neked egy öreg tengerészről,
aki bánatában, hogy fiát elragadta a tenger, levette magát a mélységbe.
De biztosan nem mesélnek neked a fiúról, aki titokban tért vissza, egy szörnyű vihart túlélve.
Nem mondják el, hogy meg akarta lepni édesapját, aki halottnak hitte, nem mondják el,
hogy látta őt, amint a tengerbe veti magát, és nem szólnak arról sem, hogy
a fiú ezután minden viharban visszatért ahhoz a szirthez –
bánata és emlékei minden alkalommal fakulnak, mint a szürke ég maga, egy nap talán
el is tűnnek örökre,de ő mindig ott lesz, ha zúg a tenger és morajlik az ég.

Kyra Angie

Mottó: „jó pap is holtig tanul”

Nem könnyű írni?!

Átlagos szombati napnak indult. Hajnali négykor, mikor felébredtem a manó nyöszörgésére; Megnéztem és betakartam s meglátogattam a mellékhelyiséget. Naná, hogy visszabújva pihe-puha meleg ágyamba, elkerül már az álom. De nem bánom, ha jön helyette valami gondolat, sugallat, ihlet, vagy amit akartok. Na, majd ebéd után a csendes pihenő-, aminek csak a neve csendes, mert gyermekem kissé másképp látja e téren a helyzetet, pedig még csak négy éves- alatt papírra vetem.
A délelőtt eltelt a szokásos medrében, s a finom ebédet is annak rendje módja szerint elköltöttük. Végre leülhetek és a gyermekkel kapcsolatos dolgok utáni legkedvesebb foglalkozásomnak szentelhetem időmet. S most nem az olvasásról beszélek, mert annál sem tudok jobbat elképzelni, mert mi sem bővíti jobban egy író szókincsét, hanem a hajnalban feltört gondolatok felidézését, rendszerezését, megfogalmazását és papírra illetve vak lévén egy dokumentumba foglalását értem a számítógépen.
- Anya gyere velem játszani!
- Egy pillanat, csak még ezt a mondatot, gondolatot leírom gyorsan. Kénytelen vagyok a kirobbanó gondolatoknak még egy kis ideig gátat állítani, míg a gyermek kb. egy óra múlva rá nem un a játékra és nem szeretné inkább az apját lovacskának nézni.
Vissza a féken tartott gondolatokhoz, végre! Épp hogy elolvastam az eddig leirt sorokat:
- Nem zavarlak? – ül le az ágyra mellém szintén látássérült énekes sógornőm.
- Nem, dehogy is. Mondjad csak!
- Eszembe jutott két dal, amit ha időd engedi, megkereshetnél énekkel és alappal is. Megbeszéljük a részleteket és felírom a kívánság listájára, ahova az általa kért dalokat írtam s majd hajnalban, mikor gyorsabb a net rákeresek.
Ismételten visszatérhetek irományomhoz. Ezúttal szabad folyást engedek, lejegyzésre váró gondolataimnak mielőtt ismét megzavar valami vagy valaki. Most csak írok és írok, Tellnek a sorok és oldalak egymás után. Majd a helyesírással, nyelvhelyességgel ráérek azután foglalkozni, ha minden részlet és pont már a helyére került. Végeztem, minden, ami ki akart jönni az utolsó betűig rögzítve van.
No, most jönnek az írókat sokszor gyötrő kérdések: mi lesz ebből vers, novella vagy netán regény? Mivel túl hosszúra és szövevényesre sikeredett a vers alapból kiesik. Következő lépésként megvizsgálom, hogy a történet elbír-e némi nyújtást, csavarást esetleges mellékszálak beiktatását? Ha igen, akkor a regény irányába billen, a mérleg nyelve s arra dolgozom tovább a történeten. Ha nem nyújtható, akkor csattanót keresgélve novella kritériumait szem előtt tartva nézem át újra a szöveget. Már ekkor gondosan szem előtt tartom gyönyörű magyar nyelvünk mondattanát, szórendjét.
Túl vagyunk a műfaji besoroláson, most jöhet a részletek kidolgozása. Milyen részletekre gondolok? Fontos a környezet, a karakterek ábrázolása, a történet, cselekmények ideje, helye, kapcsolódása. Mindebből természetesen fontos megtalálni az arany középutat, mert az olvasó nemcsak a haját, de még az írást is eldobja, ha unalmas, ha elveszti valahol a fonalat, ha elveszik a részletekben… Nem árt, sőt nagyon hasznos tud lenni az írásnak, ha a kategóriai besorolás szerinti jellemzők is fellelhetők. A vígjáték nevetessen, a romantikus álmodozni engedjen, a krimi az krimi legyen, a tanító célzatú pedig nyomot hagyjon, elgondolkoztassa az olvasót. Helyére kerültek ezek a részletek is? Ezek után jöhet az első nyelvi és helyesírási ellenőrzés! Belátva nyelvtani hiányosságaim, szükségesnek tartom, hogy több lépésben átnézzem, sőt ha tehetem  egy látóval is átnézetem, mielőtt kiadom a kezemből. Ha a friss szemmel-látó által is jóvá lett hagyva a kézirat, eldöntöm, hogy beküldöm egy pályázatra, vagy gyűjtögetek még hozzá és novella esetén novellásköteté formálom. E ponton ismételten felmerül a kérdés, hogy mitévő legyek a kész kötettel? Kilincselgessek kiadóknál vagy magánkiadásba fogjak? Érdemes szűkíteni a kiadók széles skáláját azokra, amelyek saját véleményünk szerint profiljukba tudják illeszteni kéziratunkat. Bárhogy is nagyon alaposan körbe kell járni a kiadás minden lehetőségét és mérlegelni kell, mert mint ahogy tudjuk a könyvkiadásban is lehetnek szélhámosok, mézes madzagot elhúzok, ahogy az élet más területein is. Anyagi helyzetünket szem előtt tartva, a számunkra legoptimálisabb kiadást kiválasztva 2-6 héten belül kezünkben foghatjuk a nyomtatott könyvünket.
Most csak egy aprócska szeletkéjét vázoltam fel a gyönyörű írói hivatásnak. Szándékosan nem tértem ki bővebben olyasmikre, mint hivatás vagy hobbi, az ihlet, múzsa, vagy, hogy tehetség kell ehez az az íráshoz. Mindenesetre azt bizton állíthatom, hogy ha van ihlet vagy múzsa, ha nincs, ha van tehetség, ha nincs; Ha van „hátszél”, ha nincs, ha van szerencse, ha nincs: nem könnyű írni. Akárhogy is fontos szem előtt tartani: „a remény a szerzőé, az ítélet lehetősége az olvasó kezében van!”

 MIÉRT?

Miért nem mondtad soha, hogy szeretsz?
Bár neked köszönhetek szinte mindent,
többek között az életem.
Miért nem voltunk soha igazi család?
Bár neked köszönhetek szinte mindent,
többek között, hogy önálló lettem és felnőttem.
Miért voltál oly távol mindig?
Bár én sem tettem meg mindent,
hogy szeress és közelembe lehess.
Miért mentél el olyan korán?
Bár velünk maradsz a szívünkben,
de ez  nem az igazi már.
Mond, mond, mond miért?
Büszke lennél ma  rám?

Nem értem

Nem értem a politikát,
mely csak arról szól, kit hogy verjünk át.
Állítólag értünk dolgoznak,
de csak azt látjuk, hogy a mi
kontónkra a zsebünkben vájkálnak.

Nem értem a filozófiát,
mely megkérdőjelez fűt és fát.
Nem vitatom a kutatás,
kétkedés létjogosultságát,
csupán nem látom elméletek bizonyítását,
vagy csak csekély tudásomat támaszthatja alá.

Nem értem miért rangsorolják
egyesek az embereket,
a vallásokat, az etnikumokat.
Hol az egyenlőség,
a tisztelet és szabadság?

Nem értem mire jó a sok
erőszak és pofon.
Nem értem miért dúl
világszerte háború?

Miért nem lehet a vitát,
problémát békés úton,
megbeszélni, rendezni.

Kukucska Ferenc / Veszprém/

                                               
A fiú éjszakája

   A fiú tizenöt múlt, bosszantóan szűz volt - persze ez a tény csak számára okozott bosszúságot! - és eléggé részeg. Nem úgy, mint társaságában az asztal körül ülő három férfi, akik a felsoroltak mindegyikében különböztek tőle. „A haverjaim”, beszélt róluk kissé nagyképűen másoknak, pedig ez nem volt teljesen igaz. Mivel mindhárom „haver” majd évtizeddel volt idősebb nála, ismerték az életet, jól bírták az italt, és a fiút csak azért fogadták be valamennyire maguk közé, hogy mindig kéznél legyen valaki, akin élcelődni lehet, és lenyel minden ugratást. Ez a ki nem mondott egyezség lett a köztük levő - barátságnak csak jóindulattal nevezhető kapocs ára.   
A fiú igyekezett úgy tenni, mintha nagy érdeklődéssel figyelne a másik három beszélgetésére, fejét tenyerében tartva könyökölt és időnként bólogatott. Ilyenkor kihasználva a lehetőséget, lecsukta szemeit és egy pillanatra elaludt. Az egy pillanatból azonban több lett, kicsúszott feje alól a keze, homloka a poharak közt az asztalon koppant.
   - Mi van öcsém, bevered a szunyát? - kérdezte Barba kivigyorogva bozontos szakállából - adjam a cumit? - Barba szőke, egykilencven magas, kiugró pofacsontú leszerelt katonatiszt volt, fehér pólót viselt a koptatott farmer felett. Hadarva beszélt, fejét gyakran rázta le-fel, mintha egy ideg nem funkcionált volna rendesen nála. Hangosan beszélt, szinte harsogva, mint amikor az alakulótéren osztotta a parancsokat.
   - Nem cumi kell ennek a gyereknek. A sajátjával szívesebben kínálna meg valakit a hüvelyesek rendjéből, az marcipán a köbön! De ha állandóan szunyál, megoldom helyette. Egy barátért mindent megtesz az ember, lehet az jó is rossz is. - Ezt Negyven mondta bólogatva, a lassú beszédű testes cukrász, aki egyszer fogadásból megevett negyven franciakrémest, mindezt két adag pacal elfogyasztása után. Kevesen értették, mit esznek Negyven nagy hasán és kerek fején a nők. Egyesek szerint a nyugalmával hódított, és egy bizonyos adottságával, amiről gyerekek előtt nem illő beszélni.
   - A te nagy szíved Negyven… Te mindenkit kihúzol a matériából barátom, és mindezt önzetlenül. Ez az álomszuszék gyerek meg nem tudja még, mi a legjobb sport a földön, mégis itt húzza nyugisan a lóbőrt. A felfedezés számára smafu - fejezte be megjátszott lehangoltsággal Andzseló a festőművész. Andzseló, fekete haját lófarokba kötötte, vékony bajszát mértani pontossággal borotválta szimmetrikusra, szűk, testre szabott drapp ingével pedig igyekezett felhívni a figyelmet sportos alkatára. Andzseló már szétrobbantott egy-két házasságot, ezért úgy gondolta, nem árt, ha lejár boxedzésekre a városi klubba.
   - Könnyű nektek, idősebbek vagytok - mondta lassan a fiú, fájdalmas arccal, miközben masszírozta a homlokát.
   - Bizony pajtás, mi matuzsálemek vagyunk melletted - bólogatott Negyven. - De én a te korodban már olyan tapasztalattal rendelkeztem, hogy az utcán a szembejövő nőről megmondtam, milyen színű bugyit hord.
   - Ráadásul becsukott szemmel - tette hozzá rezzenéstelen tekintettel Barba.
   - És ki ellenőrizte, hogy eltaláltad-e? - kérdezte akadozó nyelvvel Negyventől a fiú.
   - Én - válaszolta Andzseló. - Csak ismerem a színeket, ez a szakmám.
   - Jól van - vont vállat a fiú - elhiszem nektek. Ha… megmondod, milyen bugyi van ott azon a nagyhangú szőke nőn, ott a harmadik asztalnál, aki most állt fel.
Követték a fiú tekintetét. A harmadik asztalnál álló nő hangosan vitatkozott valamiről az asztalnál ülő férfival. A férfi még hangosabban reagált, felugrott, megfogta a nő karját, és vonszolni kezdte a kijárat felé. Az étteremben már mindenki rájuk figyelt.
   - A fekete szoknya alá piros bugyit húzott - ráncolta gondterhelten homlokát Negyven. - Egy ilyen fenékre más fel sem menne. - Széttárta kezeit. - Ez annyira egyértelmű, mint diós bejgliben a fogorvosok álma, a dióhéj.
Közben a veszekedő pár kikerült az asztalok közül és a kijárat felé tartott. A férfit már nem érdekelték az őket kísérő tekintetek, maga után vonszolta a nőt.
   - Nem unatkoztok? - kérdezte Barba, miközben többször oldalra és vissza mozdult a feje. - Menjünk, tekintsük meg a show-t. - Felállt és elindult kifelé. A többiek egymásra néztek, megvonták vállukat és követték.
   - Nem rossz! Pénz számolva, asszony verve jó - mondta Angelo már kint az étterem előtt, mikor a bent veszekedő pár között tettlegességre került sor. A férfi a szőke nőt nagy erővel megütötte, aki leesett a betonra. A szőke nem sírt, csak dühösen felnézett a férfira keményen összeszorított ajkakkal. A férfi ettől még inkább bevadult, lábát lassan hátra lendítette, hogy megrúgja a nőt. A még részeg fiú látva a szándékot, kivált társai közül és a férfihoz támolygott.
   - Hagyd békén, te állat, mert kicsontozlak. Ne vele - mutatott a földön fekvő nőre - velem szórakozzál, ha mersz, köcsög!
A férfi abbahagyta az elkezdett mozdulatot, az őt megszólító fiú felé fordult.
   - Mi van takony? Húzz innen, mert te kapod a következőt.
   - Ha csak így tudsz lerendezni egy nőt, mert a farkad nem áll fel, menj el a gazdaboltba.
   - Mi van?
   - Vegyél két kiló gipszet, szórd a gyíkra, utána köpködd meg. Megkeményszik előbb utóbb.
Angelo felröhögött, utána Barba. Negyven a hasát fogta.
   - Jól mondod öcskös, barátunk csak így tud kemény lenni - szólt Barba és egy lépést tett előre. A nőt verő férfi meghökkent. Érezte a baj szelét, ha valami rosszat szól, vagy tesz, ezek az izompacsirták még nekimennek és ott csak ő járhat rosszul. A fiú megérezte a férfi félelmét.
   - Takarodj a szemem elől, nyamvadt. Amíg egészben vagy.
   - Még találkozunk - mondta alig hallhatóan a férfi és sietve eltűnt.
Barba a fiúhoz lépett, megveregette a vállát.
   - Szép volt pajti - bólogatott. Elgondolkodva mondta. - Megérdemelnél ezért valamit. Figyelj csak… - de a mondatot nem tudta befejezni, mert a szőke nő felállt a betonról, és a fiút kezénél fogva maga után húzta, el az étteremtől a sötét utca irányába. A kint ácsorgók csak néztek utánuk, senki nem szólt semmit.

A ház ahova beléptek, öreg parasztház volt, nádtetővel, gazdasági épületekkel a tágas udvarban, minden tiszta, a falak frissen meszelve. A keskeny terasz fa tartóoszlopokon nyugodott, asztal állt az ajtó mellett, rajta üveg vázában nagy csokor orgona, az asztal két keskenyebb végén egy-egy szék.
   - Ide ülünk ki anyámmal, ha esik az eső, és nézzük. Mind a ketten szeretjük, mikor képletesen szólva elveri a port… amin kell. Ahogy te is tetted az előbb, azon a barmon. Köszönöm. - Kinyitotta az ajtót. - Csendben gyere utánam.
Az épület egyvonalban álló helyiségekből állt. Beléptek a konyhába, ettől jobbra és balra szobák sorakoztak. A nő villanyt kapcsolt, csukott szája elé emelte kinyújtott mutatóujját és a fiúra nézett.
   - Megmutatom a gyerekeimet, óvatosan lépkedj!
A fiú lábujjhegyre próbált állni, hogy ne keltsen zajt, de megbillent. A nő ezt még időben észrevette, és megfogta a fiú vállát, hogy az el ne vágódjon. A fiú hálából esetlenül megcsókolta a nő kezét és megfogadta magában, mostantól összeszedi magát, nem égeti le mindkettőjüket. Kihúzta magát és szétnézett a szobában. Tekintete azonban leblokkolt az ágyon. A széttúrt ágynemű tetején idős asszony horkolt, hálóruhája felcsúszott a hasa fölé, így látni lehetett őszes fanszőrzetét. A fiú igyekezett elkapni tekintetét a számára eddig alig-alig ismert testrészről, zavartan a nőre nézett. A nő elmosolyodott, halkan mondta.
   - Az anyám.
A fiút kezénél fogva húzta maga után a másik szobába. A konyhából beszűrődő fény két kicsi leány arcát világította meg halványan, akik egymást átölelve aludtak, halkan pihegve. A fiú agyából ekkor szállt ki az alkohol mámora, igazán ettől a látványtól, és a hirtelen felvillanó kérdéstől. A két szép arcú gyermek, ahogy álmukban is szeretik egymást vagy… Vagy a félelem, amiért szorosan átölelik a másikat? Nincs apjuk - mert az ürge, akit elhajtott nagy valószínűséggel nem a nő férje -, nagyanyjuk horkol a másik szobában, anyjuk botrányosan viselkedik egy éjszakai szórakozóhelyen. Csak a testvérére számíthat a két lány? Újak voltak az ilyesfajta gondolatok a fiú számára, csak akkor hagyta abba elmélkedését, mikor kint voltak újra a teraszon, ahova a nő ismét kézen fogva vezette. Leültek a sötétben az asztal melletti székekre. Egy idő után a nő szólalt meg.
   - Mi a neved?
   - A nevem? Nemigen szokták kérdezni, nem is nagyon szólítanak a haverok a nevemen - nézett valamiért a betonhordóra az eperfa mellett. - Anyám is csak fiamnak hív. Pedig szeretem a nevem. Roland vagyok - tekintete a nő szemeit kereste.
   - Én pedig Anett. Láttam, elgondolkodtál, mikor megláttad a lányaimat. Miért?
Roland nem válaszolt azonnal.
   - Magányosnak tűntek.
   - Mint ahogy te is. Nem csak hálából hoztalak el. Szemeid mélyén a magányt láttam, és azt is, hogy próbálod eltitkolni.
   - Sok mindent megláttál belőlem ilyen rövid idő alatt. Vannak haverjaim - mondta dacosan.
   - Az a három? - mosolygott Anett. - Úgy láttam, csak játszanak veled.
   - Nem igaz! Ők a legjobb haverjaim.
Anett abbahagyta a mosolygást. Nem akarta megbántani a fiút. Pedig tudta, eltalálta az igazságot. Csendesen szólt.
   - Lefekszel velem? - Lassan bólintott. - Ennyivel tartozom neked.
Roland szeme idegesen rebbent. Bár elképzelte magában, hogy ő és a nő… de ilyen kérdést még nem tettek fel neki. És hogy a nő csak ilyen egyszerűen kezdeményez? Sokszor eltervezte, miként hódítja meg az első lányt. Majd nagy dumával lehengerli, mesél neki történelemről, irodalomról - amit jól ismer, eldicsekszik neki a menő haverjairól. Sejtette, így sem lesz könnyű dolga, meg aztán jó ideig is eltarthat a dolog, és erre tessék! Egy tőmondattal őt hívják ágyba. Anett látta a fiú habozását, megfogta annak összekulcsolt kezeit, és arcát végigsimította vele.
   - Nem tetszem neked? Vagy más oka van?
Roland eszébe jutottak a nő lányai. Vajon hogy számol el a későbbiekben a lelkiismeretével, hogy egy ilyen anyával veszti el a szüzességét? Meg a másik. És ha elkap valami nyavalyát vagy felcsinálja véletlenül a nőt? Hogy nézne anyja szemébe, aki a mai napig óvta és lebeszélte a hebehurgya, meggondolatlan kapcsolatokról. És hányszor elmondta az ezekkel járó veszélyeket! Viszont… a fiú a paplan alatt számtalanszor elképzelte magát egy nőben, és persze ez segített neki az élmény elérésében.
   - Van gumid? - igyekezett a lehető legflegmábban feltenni a kérdést - nem akart elsőbálosnak mutatkozni. Érezte, nem győzte meg a nőt, mert az csak mosolygott.
   - Nincs. Majd időben kiszállsz. Meg úgyis látom rajtad, mikor kell, akkor azt fogom mondani, söprés kifelé!
A fiú erre tényleg megijedt. Hevesebben kezdett dobogni a szíve, szaporábban szedte a levegőt. Mekkora nagy ká lehet ez a nő, hogy ennyire szégyentelenül beszél a dologról, ami az ő életre szóló cselekedete lesz, ha meglesz! Meg mennyire érti, miféle beszéd az, hogy söprés kifelé?
   - Lassan megvirrad, és még feladatunk van - mosolygott tovább a nő. - Látom, téged még a jóba is cibálni kell. - Már sokadszorra megfogta a fiú kezét, és bevonszolta az utcai szobába.

Roland kora reggel ért haza. Miután megfürödve az ágyába bújt, kajánul mosolygott a plafonra. Ilyen tehát, amikor férfi lesz valaki. Első gondolatai csúfondárosak és kárörvendőek. Nem is olyan menők a haverjaim! Most esett le, este csak kajlizott mind a három.
Negyven nem találta el, milyen színű bugyit hord Anett.

**************

Kedves Mama!

Nem írtam még neked levelet. Amiért úgy döntöttem, hogy mégis belefogok, egy tegnap délutáni nekem feltett kérdés váltotta ki belőlem. És a távolság. Fiaimat - az unokáidat - igyekszem egyforma szeretettel nevelni. Nagyon figyeltem rá, és a feleségemet is erre kértem, a fiúk ne érezzenek cseppnyi megkülönböztetést sem szüleik részéről. Ugye tudod miért volt fontos számomra az egyensúly? Öcsém rosszul tanult az általánostól kezdve, gyakran lógott az iskolából, időnként lopott. Te mégis őt kedvelted inkább, igyekeztél elsimítani az ügyeit. Ha valamit rosszul tettem, pl. eltörtem egy poharat, aznap az öcsém nevén szólítottál. Mert ő jó, ügyes. Ilyenkor felírtad egy cetlire a „rémtettemet”, és este apának odaadtad, hogy számon kérjen. Egész nap rettegtem. Öcsém, a hátad mögött sunyin vigyorgott rám.
Visszatérve az okra, amiért írok. Lackó, az idősebb fiam tegnap délután azt kérdezte tőlem: apa, mit vegyek anyának? Jövő vasárnap lesz anyák napja. És érdeklődött még, én az ő korában - mikor tinédzser voltam - mivel ajándékoztalak meg ezen a májusi vasárnapon? Hirtelen nem tudtam mit válaszolni. Közted és köztem feszült volt a viszony az öcsém miatt. Ez az állapot a mai napig sajnos fennmaradt közöttünk. Mikor feleségemmel elhagytuk a várost, melyben felneveltél és messzire költöztünk - a köztünk lévő rendezetlen kapcsolat vezérelt. Elhallgattam ezt a fiaim előtt, nem akartam a vállukra helyezni megoldatlan problémámat, nem akartam előttük gyengének, tutyi-mutyinak tűnni. Tartottam attól, ha elmondom nekik, nem biztos, hogy nekem adnának igazat. Megkérdeznék valószínűleg, apa ez miként fordulhatott elő, te nem voltál valamiben hibás? A tizenöt évnyi távollét, a ritka találkozásaink, azóta sem hagynak nyugodni. Fiaim imádják az anyjukat. Jól eső érzés látni, mennyire boldog a feleségem a családban. Gyakran mondogatja, én egy királynő vagyok, s ti hárman az udvartartásom, akik csak a gondolataimat lesitek. Nem akarom újra magam ismételni, nem akarlak ezzel bántani, de a feleségem egyforma gondoskodással nevelte és neveli a srácainkat. Egyre gyakrabban hallom tőlük, ahogy cseperednek és látják maguk körül a példákat, miért nem látogatjuk meg gyakrabban a nagyit, és a nagybátyánkat?
Egyre kellemetlenebb ez nekem. Nem tudok a kérdéseikre elfogadható választ adni, próbálok valami kifogást találni, amit - látom rajtuk, egyre kevésbé hisznek el. Szükség lenne, úgy gondolom köztünk valami megegyezésre, persze lehet, nem ez a megfelelő szó. Nevezzük inkább változtatásnak?  Most úgy érzem magam, mint egy tehetetlen gyerek, aki a bajban az anyja szoknyájába kapaszkodik. Mert baj lesz, érzem. Gondolhatod azt is, önös érdekből kérem a segítséged, csak magamra gondolok. Hogy problémamentessé váljék az életem. Nem tagadom, de van más is. Egyre gyakrabban gondolok rád, mert hiányzol mama! Látod, a büszkeségem már nem a régi. De feladom, és kérlek te is add fel. A te nevelésed miatt lettem konok, amit hidd el, nagyon bánok már. Bízom benne, másként látod ezt a szerencsétlen anya-gyermek viszonyt az évtizedek múlásával. Az idő megy, és sehová sem jutunk ezzel a sértődősdivel, mind a ketten rámegyünk, sőt a családunknak sem válik hasznára. Finoman fogalmazva! Még valamit el kell mondanom, ami ide tartozik. Öcsém tudjuk, milyen volt. Be kell vallanom, ma sem szeretem a link, őszintétlen embereket. Ezért őt sem szerettem. Tisztában vagyok a szavaim súlyával, melyek sok ember számára elfogadhatatlanok lennének, ha hallanák. Mert a testvéremről van szó, s róla mondom, amit.
Nem szerettem, s tudom te ezt láttad rajtam gyerekkorunkban. Szülőként sok mindent megtanultam. Például, ha rossz a gyerekünk, akkor is a miénk. Hogy nem kedveltem az öcsémet, veled való kapcsolatomat nagyon beárnyékolta. Kezdtük miatta nem szeretni egymást. És ez fokozódott. Valahogy így történhetett.
Kérlek, feledjük el. Mindenki érdekében feledjük el a múltat. Bocsáss meg, hiszen te neveltél fel, taníttattál. Velem való törődésed nélkül ma nem élnék szeretetben, boldog családban.
Szeretnék egy közös anyák napját veled, az öcsémmel, a családommal. Ha megfelel, nálatok, de szívesen várunk titeket nálunk.

Mielőbbi válaszodat várva, csókol fiad: András

Wittich Zsuzsanna

Egyszerű történet a nalátodról

- Gyere már, drágám, mert lekéssük a vonatot, és oda a nyaralás!
- Persze, hogy megyek, csak ez a zár még mindig úgy csikorog, igazán megolajozhattad volna!
- Megolajoztam, csak te ügyetlenkedsz a kulccsal, ahelyett, hogy igyekeznél.
- Na, indulhatunk, bezártam végre.
- Na, látod!
- Mit nalátok?! Te nalátod!
- Mi az, hogy én nalátom. Azt akartam mondani, hogy na, látod, ügyes vagy te, be tudod zárni a kaput, ha nem bénázol.
- Sosem bénázom, csak te nem olajoztad meg a zár…
- De igen megolajoztam…
- Csak nem elég jól.
- Hát nem bezáródott?
- De bezáródott, és ezért mondtam, hogy na, látod bezáródott, tehát egész jól megolajoztad, pedig …
- Nincs pedig, hanem lekéssük a vonatot a veszekedés miatt.
- Te veszekszel, nem én. Miattad fogjuk lekésni.
- Hát nem te veszekszel!? Különben is, akkor majd elmegyünk a következővel.
- És a helyjegyek?
- Miféle helyjegyek? Vettél helyjegyet?
- Hát nem te vetted meg!? Nem arról volt szó, hogy megveszed?
- Na, látod, milyen jó, hogy nem vettem meg? Most odalenne a pénz!
- Hogy hogy te nem vetted meg? Én nem vettem meg!
- Na, látod?! Te nem vetted meg, és engem hibáztatsz.
- Tudod mit? Ne menjünk nyaralni. Két hétig leszünk egy üdülőben, és egész idő alatt veszekedni fogunk, ebből nem kérek.
- Na, látod?! Pont ezt akartam mondani. Nem megyek veled sehová!
- Mi az hogy nem mész velem?! Én nem megyek veled!
- Akkor menjünk vissza a lakásba.
- Hogyisne, hogy ott veszekedj velem, amiért nem mentem veled.
- Tudod mit?
- Mit?
- Ne veszekedjünk.
- Na jó. Én nem veszekszem többé.
- Na, látod, az jó lesz.
- Minek mindig ez a nalátod? Egyezzünk meg, hogy tilos kimondani azt, hogy nalátod.
És elindulnak végre. Elérik a későbbi vonatot. Nem szólnak egymáshoz, nehogy véletlenül kiejtsék a nalátodot. Mindketten azon godnolkodnak, miért olyan fájdalmas, haragra lobbantó kifejezés az a nalátod.
- Mert az apám is mindig ezt mondta, mikor leckéztetett valamiért. De nem vagyok már gyerek. Elég volt a leckéztetésből. - gondolja egyikük.
- Miért is fáj nekem annyira ez a nalátod? Nem is tudom. Talán mert az iskolában is ezt szoktam a gyerekeknek mondani, ha mégis képesek valamire. Mindenképpen van benne valami fölényeskedés. Igen. Ezt nem bírom, ha valaki fölényeskedik velem. - gondolja másikuk.
- Igen. Valószínűleg ő is ilyesmit érez, hogy leckéztetem. És persze bántja őt. Nekem sem szabad kimondanom ezt, és akkor nem lesz veszekedés. - gondolja egyikük.
- Igen. Valószínűleg őt is bántja, ha ilyen tanárosan fölényeskedek vele. Hiszen nem gyerek már ő sem. Nem fogom kimondani ezt a szót többet, és akkor nem lesz veszekedés.
Így aztán egyikük sem mondja ki, hogy nalátod. Nem is veszekszenek, hanem boldogan nyaralnak.
- Milyen szép nyaralás volt!
- Csodálatos nyaralás volt!
- Otthonra is kiterjesztjük ezt a szabályt?
- Hát persze! - És átölelik egymást nagy boldogan.
 

Friedler Magdolna

Végállomás

Fáradtan, magába roskadva ült a férfi a buszon. Mintha élete nyolcvanhárom évének összes gondja egyszerre szakadt volna rá hirtelen. Fejét félrebillentve tenyerébe támasztotta, halántéka kis híján a remegő ablaküveghez ért. Másik kezében kopott irattáskát szorongatott. Combján a világos vászonnadrág izzadt redőkbe gyűrődött, a hajlott üléstől inggombjai közül fehér trikó buggyant elő. A nagy melegben minden ablak tárva volt, ősz hajszálaiba bele-belekócolt a huzat. Sápadtan nézett maga elé. Mélyről felszakadó sóhajok kísérték minden lélegzetvételét. Soha nem érezte még ennyire súlyosnak az öregség terhét.

A városban mindig busszal közlekedett. Idegesítette a nagy forgalom. Ez a türelmetlen nyüzsgés már nem az ő világa volt. Néhány éve ezért adta el a kocsiját. Nem bánta. Így legalább háborítatlanul elmerülhetett a gondolataiban. Úgyis mindig a végállomásig utazott.

Útjai során olyan részleteket is észrevett, amiket régen, vezetés közben soha. Szinte eufórikus örömet érzett egyik ősszel, amikor a vadgesztenyefákon virágokat fedezett fel. A visszavágott ágak jutalomjátékaként a már felrepedt gubacsok mellett ott nyílt ismét a kezdet. A soha be nem teljesedő jövő. Az elmúlás időleges legyőzése daccal töltötte el idős lelkét. A virágok napról napra kiharcolták a jogot arra, hogy a természet konok elégtételt vehessen a sorstól. Az öreg gondolatban felhatalmazta őket, hogy az első fagyokig őt is képviseljék ebben a nem szokványos perben.

Barátjának tekintett három liliomfát. Kora tavasszal levelek nélkül bontották ki virágaikat. Mintha a takarás nélküli őszinteséget hirdették volna tölcséreikkel. Nem féltek kiadni titkaikat.

Legkedvesebb útszéli cimborája egy öreg ház volt, amelynek kerítésén hosszú évek óta ott függött az ELADÓ tábla. Amióta felfigyelt rá, nem lakták. Lehúzott faredőnyeivel úgy festett, mintha aludna. Mint a macska, amikor azt szeretné, hogy ne háborgassák, az ódon épület is lehunyta a szemét. Az időjárás alaposan kikezdte. Kéménye erősen meghajlott, a cserepek foghíjas szemérmességgel takarták a tetőgerendázatot, a sárgás vakolat, már ami megmaradt belőle, amorf alakzatot rajzolt ki a falak téglasorai elé. Repkény és vadszőlő versengtek, ki jut előbb az omladozó párkány magasságába. Pókhálós körablaka mögött lépcső vezetett fel a padlástérbe. Talán ott is volt valaha egy szoba. Elmúlt évek titkait rejtette falai közt a ház. Az elvadult kertben törmelék és építőanyag. Mintha egyszer nekifogtak volna a felújításnak. Elfelejtkeztek róla? Vagy senkinek nem kellett? A férfi átérezte az elhagyatott ház sorsát.

A mai nap meghatározó volt az életében. Ügyvédnél járt. Évek óta lassan érlelődött meg benne az elhatározás. Felesége halála óta túl sokat töprengett. A csend és a magány lettek új társai. Életfogytig eljegyezték, csak álmaiban eresztették el olykor. Visszafelé engedték tekinteni, a jövőbe soha. De mit is látott volna? Elszáradóban volt az emlékek bánattal öntözött gyökere, nem hozott az már régóta új hajtást.

Életerős fának indult az életük, amikor egybekelésükkor az asszonnyal közösen elültették. Vaskos ágakat hozott hamarosan, gyorsan megszületett egymás után a három fiú. Észre sem vették az évek rohamos múlásával, mikor repültek ki. Mindegyik más égtáj felé. Messze, nagyon messze húzta őket az ösztönös erő, amely a vándormadarakat is a nagy útra hívja. Egyiket egy társ, másikat a munka, harmadikat a csillapíthatatlan kalandvágy. Eleinte még csak-csak hazajöttek, aztán ritkultak, majd teljesen elmaradtak az alkalmak. A levelek is ugyanerre a sorsra jutottak. Az ötvenedik házassági évfordulójukat már egymagukban ülték meg. A hatvanadikon pedig egyedül sétált ki a temetőbe a feleségéhez. Akkor hosszan időzött a bordó rózsameténggel beültetett sírnál, hiszen megerősítést szeretett volna kapni egy sorsdöntő kérdésre. Hónapok óta tűnődött már rajta. Közös életük kezdetétől mindig mindent megbeszéltek, olyan magától értetődőek és könnyűek voltak a döntések együtt. Magányosan nem sokra jutott.

A választ sokára, de félre nem érthető módon kapta meg. Olyan teátrális volt az egész, hogy szinte szégyellte, mennyire nem ért szimbolikus jelekből. Három varjú körözött a sírkert felett. Hangos károgásukra lett figyelmes. Egyre lejjebb és lejjebb ereszkedtek, míg a közeli kripta tetejére szálltak. A legélelmesebb egy diót vett észre a fűcsomóban. Rögtön odaugrált érte a nagytestű madarak suta mozgásával, és a betonhoz kezdte ütögetni, hogy hozzájusson a beléhez. A másik kettő mohón vetette rá magát a zsákmányra. Vérre menő küzdelem támadt. A kettérepedt dió a férfi felé gurult. Az események ekkor még jobban felgyorsultak. Váratlanul egy fehér galamb szállt le. Csőrével kikapta a dióbelet, és ahogy jött, olyan hamar el is repült.

Ott és akkor jutott arra az elhatározásra, hogy amíg ereje engedi, eligazítja élete rendezetlen szálait. Ezért kereste fel az ügyvédet. Úgy vágta el a gyerekeihez őt fűző hivatalos köteléket, mint annak idején mindháromnál a bábaasszony a köldökzsinórt, vagy fürtös hosszú hajukat nyárelőn a kíméletlen olló. Határozottan, gyors mozdulattal. Az elvett juss unokaöccsére szállt, aki öregségére sem hagyta egyedül. Vasárnapokon vendégül látta, és hét közben is gondoskodott róla. Elveszett, vissza nem találó tékozló fiai helyett mégis maradt támasza. Mindig mindenben számíthatott rá.

Fáradtan, magába roskadva ült a férfi a buszon. Mintha élete nyolcvanhárom évének összes gondja egyszerre szakadt volna rá hirtelen. Letette válláról a nyomasztó terhet, elvégezte végre a hóhérmunkát. Kitagadta az örökségből az érdemtelent, és jutalmazta az arra méltót. Mellkasában valami ismeretlen melegség, régen érzett elégedett nyugalom áradt szét.

Esőtlen, forró nyár tombolt, mégis javában virágzott a rozsdás levelű vadgesztenye. Elmosolyodott. Fehér szirmú gyertyatartói eszébe juttatták gyerekkora templomi élményeit, még a tömjénfüst illatát is érezni vélte egy pillanatra. Zavarba jött a váratlanul rátörő emléktől, hiszen nem gyakorolta vallását. Hát milyen virágok ezek? Minek áltatják magukat az elmúlás legyőzésével?

Bekanyarodva, az ismerős sarkon túl rózsaszín díszben köszöntötte a liliomfa is. Ennyire szépnek még soha nem látta. Megdörzsölte szürkehályog kikezdte öreg szemeit. A képzelete játszana vele? Furcsa hangulat szállta meg. Valahogy teljesen természetesnek érezte ezt az abszurd összhangot. Letörölve gyöngyöző homlokát meglepetten vette észre, hogy az ódon épületből időközben takaros kis ház lett. Hogy lehet, hogy délelőtt semmit nem vett észre mindebből? Ennyire lefoglalta volna gondolatait a végrendelet?

Se tábla, se törmelék, se törött cserepek. A redőnyöket felhúzta valaki. Drasztikusan ébresztették fel a házat. Kéménye újra egyenesen meredt az ég felé, padlására nem nézhetett be többé avatatlan kíváncsi szem, sárga vakolata a legújabb divat szerint öltöztette fel a téglasorokat. A vadszőlő indái ragaszkodtak egyedül a múlthoz, kitartóan törekedtek az elérhetetlen magasba. Ők meddig kapaszkodtak fel? Egy megsárgult esküvői fénykép villant fel emlékei között. Szíve vad kalapálásba kezdett, de valahogy másként, mint régen. Olyan jó lenne már otthon lenni! Szorított a mellkasa, és szorított az a nyolc évtized is, amely mögötte volt. Kiverte a víz. Egyszerre érezte a nyári forróságot és valami kellemesen hűvös ernyedtséget.

Elszaladt az idő, egy kései ebéd jólesne már. A ház ablakában ekkor mintha meglibbent volna a csipkefüggöny. Valaki intett. Neki.

– Hazaértem – gondolta megkönnyebbült örömmel. A szívénél a szorítás végre engedett, és a fekete-fehér emlékkép színessé elevenedett.

A busz ekkor gördült be a végállomásra…

Pantomim cigaretta

Ezt itt elrejtem. Hogy elővehetem-e még, hogy folytassam, ezt az írás nevű komát- nem tudom.

A szívem egy meggyújtatlan cigaretta.

De ez nem rólad szól.

Eleredt az eső. Erre még emlékszem. Egyre jobban elfolyt a kékség. Olyan zivatar kerekedett egy percen belül, hogy kétségbeesve nézegettem a tükörbe: biztos jól tettem, hogy nem javítottam meg a tetőt?

Tiadalma – ezt írtad még a szélvédőre.

Újabb négy és félpercnyi unalom, ennyi kell még a busznak. Ilyenekkel telik meg az élet.

A környéken még egy benzinkút sem volt, ahova beállhattunk volna. Sietve tartottam fejünk fölé a kabátom. Javasoltam, hogy ne menjünk tovább, hanem csak várjunk a kabátom alatt, hogy a tükröződő gondolat ne legyen vizes.

A szél nem fújt. Függőleges eső kopogott. Most már emlékszem. Szembefordultál velem és olyan közel húztad magad hozzám, amennyire csak lehetett. Átkaroltad a nyakam. Kirázott a hideg, amikor a buborékokkal égetett kabátod ujján lévő vízcseppek begurultak az ingem gallérja alá, aztán már nem zavart-, de ez most nem rólad szól.

Egy néma kislány kék égen úszó narancssárga szívfoltokról énekel.

Még négy megálló.

Nem szólaltál meg. Szerettem volna, ha mondasz valamit, de nem tetted, csak néztél lila ízű apró szemeiddel és mosolyogtál. Életemben nem láttam még ennyi mosolyt. Csomagtartóba szorult a házi mérlegem – igazán lemérhettem volna a súlyát. Valahogy úgy éreztem, ha örökké ott ülhetnék veled a szakadó esőben, szívesen lemondanék minden másról...

Padra csöppent koszorús lány, átkacsint a másik oldalra a szívébe tapadt Szent János bogarakkal - mögöttük tízemeletnyi zuhanás.

...és tudom, hogy érezted ezt, de ez tulajdonképpen lényegtelen – ez most nem rólad szól. Miről is? – a táncról, azt hiszem. Úgy értem ez esőcseppek táncáról és a tükörről, melyet pont olyan zöldre mosott az eső, mint a szemed sziluettje. A szivargyújtómból szappanbuborékokat fújtál - újabb leméretlen mosolyok -, mellkasomba hajoltál és azt súgtad: - pantomim cigaretta.

A busz oldalára ragadt, ereszt érő, zátonyszagú papírcsónak elázott szerelmeket ringat, egyik állomástól a másikig. Oda – vissza, oda – vissza.

Megkérdezted, mi lesz, ha estig így szakad? Azt válaszoltam, akkor itt alszunk merengve, ázott álmaink küszöbén csónaknyi kis autómban. Nekem így is jó, mert melletted alhatok.

     - Hogy neked, micsoda ambícióid vannak. - mosolyogtál és kissé lehajtottad a fejed, hogy kinézzél a dzsekim alól.

    - Nincs itt senki - folytattad.

    - Ez baj? - kérdeztem.

    - Nem... - mosolyogtál megint megfejthetetlenül - egyáltalán nem.

Emlékszel?

Papírzacskó a szélben, kerekes székes kisfiút táncolni tanít.

Minden lélegzet nehéz; - gázolaj szagú.

Szelíden megfogtad a kabátot tartó kezem és a szélvédőnek toltad. Eltűnt a fejünk felül a tető és én éreztem, ahogy a fejemen folyik lefelé a víz minden irányban. Pillanatok alatt teljesen eláztunk. Egy buborékba rekedt lila szimfónia, törött vízcseppen pengetett kék álmokat és én a füledbe súghattam a szívemet.

Felemelted a kezeidet, két tenyered közé fogtad az arcom és megcsókoltál. Vizes volt az ajkad és mégis égetett. Szívem finom ártatlansággal öledbe kúszott és a víz, akkor és ott az álmok szigete volt.

Mitől tud ilyen varázslatos lenni a rozsdásodó táj és a szitáló eső?

Megözvegyült szerető festi magát az életre, elpárolgott tavacska víztükrében.

Még egy utolsó lendület.

A forró csókod egészen megbabonázott. Magamhoz szorítottalak – újabb fonódás. Kiharapott vékony falúak voltak ajkaid, lecsupaszítottam töréspontjaid, válladról lecsúsztatva fel- felszakadó hangképeid. Egy szerelem vajon hány csókból áll?

Mélyen és hosszan zsibbasztós zöld szemedbe néztem és lelkednek ágyazatában megláttam magam mögött a felhők közül sárga filccel rajzolt napot. Mint viasz- panoptikum babák megolvadva a szerelemben, ott ültünk bőrig ázva, a bizsergő napsütésben. Pantomim - csikkek széttépve a kárpiton, hattyú gyomorban, az ajkaidon;

 – még emlékszem. Ültünk csillogva és remegve, mint az utolsó levelek az álmokra hajló fákon, egy másik valóságban.

Nézzük egymást a pantomimmal.

Dohányozni tilos táblák suhannak, oda –vissza, oda – vissza.

Felejtünk.

G.L.O.R.I.A

Az árnyékaidat nézem a polaroid fényben. Kiharapott emlékképek buta törésroppanásai. Egy régi világból, fény rácsok között a jelenbe kúszva. Kabriómban a kiábrándulás útján, vörös ionokkal karcolt képen mosolyogsz. Riasztó gyönyörűség. A felhőkben keresed hited desztillált arcvonásait. Szerelemmel figyelem szemed nedves zöld futását.

A sorsunk tele volt rozsdával, így elindultunk arra, merre az álmok folynak.

Viasz Kerub-maszkok vihognak, s tágra nyílt szemeikkel intenek egy vitrinbe zárt édes fává testesült borostyán kereszt felé. Kisatírozott, szüntelenül forgó kerekek törés - zuhogásain csúsztatott ábránd-álmos tűzképek.

Átölelt a fény. Ismeretlen füzérében fürödtem. Meztelen lelki hangjegyek finom áriája csiklandozta elmém. Velőig hatoltak az érintések, minden szeretet megneveztetett. Pupillám, akaratom ellenére felszakadt, a szívemre halk suttogás csepegett fehér, hatalmas, barokk órákról. A suttogás finom párlatai hangokká olvadtak össze. Fehér szirén mámoromban a virágok álmukban is kinyíltak.

      - Lezrah! Lezrah…

   Nehézkes balzsamok feszítenek. Olvadó gyertyacsonk minden végtagom. Mozdulatlan panoptikum érintésem. Vér-alakzat robbant a mellemben. Feszít, lopakodni, szivárogni akar. Hormonok intrikái. Suttogás. Érintés. A szívem zsilipezni kezdi a vért. Édes csók-ízű ébredés.

    - Lezrah! Nézz rám Lezrah! - ismerős hang. Angyali hang.

     Csatorna spirálban elfojtott filmkockák. Egy halványpiros, a széleknél erősen kopott műbőr ülés. Itt vagyok. Ismeretlenül felnéztem a sok ezer apró, tompára szabdalt, vízfolt alakú szélvédő szemcséire. Nőttön-nőttek. Egyre nehezebben tudtak egymáshoz simulni a gumipántos keretben, míg végül egésszé nem lettek újra. Az első kerekek visszafordultak a helyükre és az autó gyűrött orra finoman megtervezett ívekbe simult. A fényszórók membrán szálai ismét kifeszültek, s üvegházaikból elszökött a levegő. A motorháztető repülő fém szilánkjai lágy őszi levélesőként hulltak vissza az ismeretlen magasságaikból, precíz pontossággal közvetlenül a motor fölé. A fékpofák lemorzsolt félkörívei újra feldagadtak és kihűltek,- mintha soha nem kellett volna érezniük a forróságot. A légzsákok összecsomagolták önmagukat, majd időtlen mozdulatlanságban, a robbanásnyi szükség-pillanatra készen tűntek el a műszerfal titkos bordái között. A fűben megbúvó ezüstszínű jaguár komótos némasággal mászott vissza piedesztáljára, majd ugrani készült a semmibe, és hirtelen ösztönei hiányában megmerevedett. A váltó elkezdett visszafelé számolni és a már megszokott mozdulatsorral csúszott vissza az acélsíneken. Ezt követően egy halk pattanást lehetett hallani és a sebességmutató visszazuhant az álomhatárától, a kezdetekhez. Az ülés szabdalt bőrlemezkéi minden pillanatban közelebb lopakodtak egymáshoz és végül bezárult minden seb.

Halvány füst és fény töltötte meg az utasteret. Kibújtam a repedések illesztetlen résein a szélvédő alatt a karosszéria opálos ketrecéből. Az olajos füvön csúszkálva felálltam és végigmértem a kabriómat.

   - Mindjárt vége, csak meg kell érintened a mellkasom - néztem az angyalra, az én angyalomra. Letéptem az ingem ujjából egy csíkot és törölgetni kezdtem a homlokát. Szép zöld szemei voltak, de nagyon ijedten nézett rám velük. Rámosolyogtam és megsimogattam a homlokát.

   - Csak egy érintés kell.

   - Lezrah… szeretlek… - mondta halkan.

   - Egy dobbanás kell.

   - Lezrah, ne haragudj… - mondta halkan.

Elkerekedett a szeme és megpróbált egyenesen rám nézni.

   - Lezrah, ugye itt maradsz nekem? - kérdezte döbbenten.

   - Csak egy lélegzet kell – válaszoltam.

   - Nem tehetem. Nem megy.

Szemei megteltek könnyel. Teste ízlelgetni kezdte a láz zamatait. Tenyerem a homlokához simítottam. Szavait lassan elringattam, nem érinthette meg a nyers hús ízű valóság.

Glória rám nézett. Ott ültem az olajtól nyirkos füvön, fejével az ölemben. Egyik kezem a homlokán, másikkal a kezét fogva mosolyogtam rá. Láza pislákolni kezdett ereimben. Vérdarabos köhögés-foszlányok rakódtak ajakszéleire.

Fekete-csuhás alak kapargat egy lila-ízű női nevet viselő viaszfigurát. Szinte láthatatlan. Valami furcsa exponálhatatlan zsibbadás szaladt át rajtam. Olyan érzésem volt, mintha mindenütt lennék. De csak ott akartam lenni és vigyázni Glóriára. Nyitott szemű zárt tekintetem a hatalmas fehérséget látta, de akkor bennem volt.

Lekaszált pipacsok meredtek rám. Mindent szétkent a kiáramló melegség. Recsegni kezd a szívemben, majd szép fokozatosan, mintha pókhálón csúsztatták volna, a tenyeremben lüktetett. Bennem csiszolódott és Glóriába csírázott. Kinyitottam a szemem és mosolygott.

   - Lezrah, mit csinálsz velem? Érzem a kezem. És a szívem, mintha egész máshogy dobbanna.

 Vörös fények. Sikító szirénák. A mentő megállt mellettünk. Egy orvos és egy ápoló ugrott ki belőle. Glóriához szaladtak. Robbanó tüdővel, finoman elengedtem a kezét és arrébb álltam. Hordágy, pántok, csöveket fúrtak a karjába. Riadtan nézett vissza rám.

   - Ne féljen, minden rendben lesz!

   - Hogy hívják?!

   - Glória.

   - Glória, önnek szörnyű balesete volt…. és az orvos csak ömlesztette a szavakat, egyre gyorsabban és gyorsabban…

Glória már nem értett semmit. Minden gyors volt és logikátlan, ahogy a zárójelentés is. Az az ostoba sor- „ …a gépjárművet vezető férfi az ütközés pillanatában azonnal életét vesztette…”

Piros autó, fehér autó, kék autó, és fények. Mindenütt fények és Isten ott van a szemközti ajtó mögött. Szívet kell kaparni a mellkas üregeibe, hogy elássuk a romlandó velőinket, mivel az emberek nem építik fel gyermekeik templomát. Nem számít. Csak a szemébe kell néznem- és tudom, hol vagyok.

Néha a szív hangját elnyomják a bűn zsigerelő, máz képzetei. Úgy képzelem, a múzsáink és fehér arkangyalaink ott vannak fent és éhesek és magányosak.  Ma éjjel, talán, közös álmunkban Isten gyermekei békét lelnek, és emberi dolgokat látnak álmaikban.  A halál, mint egy tű, lassan átfúrja magát az életen.

 Ez csak egy felszakított álom itt. A napfény melegen ölel, az éjjel puha és selymes érintés - és Isten mosolyog. A lényeg az ott rejlik benne. Szeretettel és hittel kell táplálni, különben megfullad a lélek. Ellebeg, mint egy álom.

Havas Klára              

                                     Egy tál barack   

  Lópatának találóbb csúfnevet nem is adhatott volna a falu.

Cipészmester volt az istenadta, de mivel a falusi parasztnak, vagy a pusztai cselédembernek csak a legritkább esetben telik új lábbelire, inkább a foltozóvarga szerepét töltötte be.

  Nevének egyik oka az volt, hogy a megtalpalt talpon lévő javított talp, és a folt hátán lévő folton lévő foltozott folt, kissé gömbölydeddé, lópataszerűvé tették az elkészült bocskort. A másik, hogy goromba, darabos ember hírében állt. Mosolyogni, vagy pláne hangosan nevetni, soha, senki nem látta.

  Az elkészült cipőért általában asszonyok jöttek, néha magukkal hozva a kislányukat. De hiába köszönt a csöppség édesen csilingelő hangon, mosolygott gödröcskés arcával, hiába volt előtte fodros kötényke, hiába a piros szalag a copfjában, a mester haragosan kiáltott az asszonyra:

  -Vigyázzon, mert ha a csirizes bödönbe esik a gyerek, hát én nem felelek érte!

A durva hangtól a kicsi persze megijedt, sírni kezdett. Az anya kendőjébe burkolva igyekezett megnyugtatni, közben villámló szemeket vetett a suszterra:

  -Durva kend, akár a lópata!

Az öreg azonban nem törődött vele. Vagyis hát, nem is volt ő olyan öreg tulajdonképpen, csak az örökké mérges arckifejezés mély ráncokat szántott a homlokára, meg a szeme köré.

  Egyedül lakott hatalmas házában, a templom mellett, ami két helyiségből állt: egy szűk, ablaktalan alkóvból, ahol aludni szokott, és egy hatalmas szobából, ami egyúttal a műhely és a konyha szerepét is betöltötte.

  Itt állt a munkapad a sokféle szerszámmal, a fal mellett a hosszú, polcos állvány, rajta elkészült, vagy javításra váró cipőkkel. A padlón csirizes bödönök, nagy tekercsekben bőrök, gombolyagban a szurkos fonál. Itt kapott helyet a kotlós is a kosarával, meg a Mirci cica tányéra is a tejjel. A berendezést egy apró, de erős vaskályha egészítette ki, ami a fűtésen kívül az ételmelegítést is szolgálta.

  Mert Lópata egyedül élt. Sohasem volt családja, ezért az egyik szomszédasszonnyal állt alkuban, aki némi készpénzért, lábbeli javításért, néha 1-1 pár új csizmáért egész évben főzött, mosott rá. Így aztán mindenki jól járt.

  Takarékos, vagyonos ember hírében állt, hiszen az ipar jól jövedelmezett, költeni meg alig költött valamire.

Egyetlen szenvedélye azonban volt. A pálinka. Ezt is mértékkel fogyasztotta azonban. Minden hónapban elment a kocsmába, megtöltette az öblös üveget, ami aztán kitartott a következő holdfordulóig.

  Egyik télen, karácsony hetében, hatalmas izgalom söpört végig a falun.

Az intéző úr elrendelte, hogy le kell vágni Rezsőt, a község öreg kandisznóját.

  -Tavasszal fiatal tenyészállatot állítunk be helyette, – üzente az uraság- Rezsőt meg vágják le kendtek, mérjék ki, osszák el, én nem bánom!

  Ez pedig nem volt egyszerű feladat, hiszen Rezső majd’ négy mázsás, hatalmas, goromba állat volt.

  Éppen a disznóölés mikéntjét tárgyalták a gazdák a kocsmában másnap este, amikor belépett Lópata a szokásos havi pálinkájáért.

  -Gyere csak, Imre! – kurjantott oda neki egy borízű hang – Adjál te is valami jó tanácsot!

Mert Imre volt a cipészmester becsületes neve, aki először szabódott ugyan, de végül helyet foglalt az asztalnál, ahova egyre- másra hordták fel a pálinkáspoharakat, amiket ő egyre – másra ki is ürített.

Ahogy fogyott az ital, úgy gyúltak ki Lópata arcán a szesz vörös rózsái, úgy eredt meg a nyelve, és – csodák csodája! – mosoly langyosodott a szája körül. Sőt, néha hangosan elnevette magát.

  Ezen felbátorodva az egyik cimbora megkérdezte:

  -Hát mondd csak Imre! Miért nem nősültél meg eddig tulajdonképpen?

A mester ivott egyet, aztán csendesen mosolyogva azt felelte:

  -Nem találtam még megfelelő asszonyt! Mert akit én elveszek, annak karácsony hetében egy tál barackot kell hoznia nekem! De nem ám pálinkát, dunsztost, vagy lekvárt! Igazi, nyers gyümölcsöt! A tetején kacs, héja, magja legyen annak, akár bele is haraphassak!

  -De hiszen nem találsz te olyat! – kacagtak a gazdák – Ki hallott már decemberben nyers barackról?!

  -Akkor hát nem is házasodok – somolygott Lópata, és nem esett több szó a dologról.

Ismét a Rezső dolgát kezdték tárgyalni, a házasság gondolatát pedig hamarosan mindenki elfelejtette.

  Egy valaki, azonban felfigyelt. Fejtő Julis, a kövér kocsmárosné.

Régóta özvegy volt már, és hiába ment jól az italmérés, meg volt mindene, elunta a magányosságot. Kiszemelte ő Lópatát évekkel ezelőtt magának, de nem tudta elérni, hogy a cipészmester megkéresse.

Most azonban ölébe hullott a megoldás kulcsa. Igen ám! De honnan vegyen decemberben nyers barackot?

Egész éjszaka nem hagyta nyugodni a gondolat. Forgolódott, hánykolódott az ágyban, és ha néha el is szundított egy kis időre, mindig azt álmodta: Lópatával sétál karonfogva egy nagy gyümölcsösben.

  A reggel aztán meghozta a megoldást.

Fejtő Julis vidáman, csaknem dalolós jókedvvel pattant ki az ágyból. Kitette a kocsmára a ZÁRVA táblát, majd visszament a szobába, és nagy gonddal öltözködni kezdett. Dacára a decembernek, fehér rakott selyemszoknyát, fehér harisnyát, drága bőrcipőt vett fel, a vállára pedig olyan kendőt kanyarított, hogy a lányok két hétig napszámolhattak az áráért, ha ilyet akartak! Ezután megrakta a kézi kosarat, kendőruhával letakarta, és elindult a templom melletti utcába.

  Útközben sokan tréfásan odakiáltottak neki:

  -Eltévesztetted az ünnepet Julis? Karácsony közeledik, nem húsvét, hogy kiöltözve, letakart kosárban vidd a szenteltnek valót a templomba!

  Az asszony nem törődött a csúfolódókkal. Határozott, gangos léptekkel befordult a cipészműhely ajtaján.

Odabent letette a kosarát a műhelypadra, és köszönés nélkül ráreccsent Lópatára:

  -Karácsony hete van, meghoztam amit kért. Nem pálinka, nem lekvár, nem dunsztos! Igazi, nyers gyümölcs! Rajta van a kacs, a héj, benne mag, akár bele is haraphat kend! – azzal lerántotta a kendőruhát a kosárról, és láthatóvá vált Lópata számára egy nagy tál aszalt sárgabarack.

  Átkozta magát a hanyagságért, amiért a feltételek felsorolásába nem tette bele az aszalékot is, de már mindegy volt. A szavát nem másíthatta meg, ezért megkérette a kövér kocsmárosnét. Így aztán farsang végén a házasulandók névsorában ott szerepelt Lópata, meg Fejtő Julis neve is.

  Vége is szakadt ezzel a gyöngyéletnek! Nem csak a pálinkázásnak, hanem sok minden egyébnek is!

Régebben, ha a mester ebéd után úgy akarta, már nem dolgozott. De ha úgy hozta a sor, még éjfélkor is égett a munkapadon a lámpás.

  Most viszont ha délben szunyókálni dőlt volna le egy kicsit, a felesége szeme haragosan villogott:

  -Estig még vagy két pár cipő elkészülne! Tudja kend, hogy adót kell fizetni!

  -Tudom – bólintott – Lópata, és visszaült a munkájához.

Rövid téli napokon, amikor szívesen dolgozott volna még este egy keveset, Fejtő Julis mérgesen fújta el a lámpást:

  -Mit gondol, ingyért adják a boltban a petrólt? Jöjjön azonnal lefeküdni!

  -Megyek kedvesem – válaszolta engedelmesen az ura, és követte a hálószobába.

  Mindössze két nap maradt egy évben a régi boldogságból. A tavaszi, meg az őszi nagyvásár.

A kocsmárosné nem hagyhatta az italmérést, így hát Lópata készített néhány pár gyönyörű csizmát, madzaggal átkötötte őket, feldobta a vállára, és egyedül indult a vásárba.

  A szép áru, a jó áru, jó áron, hamar elkelt, így hát késő délelőtt már ő is körülnézhetett a vásárban. Rendszerint a lacikonyhák felé vette az irányt, ahol mindig volt cimbora, aki odakiáltott neki:

  -Gyere Imre, koccintsunk egyet a sikeres vásár örömére!

Lópata illendőségből húzódozott ugyan egy kicsit, de aztán helyet foglalt a sátor hosszú asztalánál. Alig várta, hogy a csaposlegény elépenderüljön, és megkérdezze:

  -Milyen pálinkát parancsol a mester úr?

  -Cseresznyét, vagy szilvát! – rendelkezett mogorván a férfi – Legfeljebb törkölyt! De ha barackot mersz elém tenni, széthasítom a fejedet!

M. Kovács Ildikó

                                                                  In memoriam - Imre

Amikor megszületett, összesúgtak a faluban az asszonyok. Volt, aki azt mondta, hogy kárpótlás ez a gyönyörű gyerek a hadifogságban eltöltött évekért. Volt, aki azt mondta, hogy a csupa csont, testben és lélekben meggyötört embernek nem lett volna szabad gyermeket nemzeni. Amikor a tehéntejtől – lázas anyja nem tudta szoptatni, - fertőzést kapott, és majdnem meghalt, elégedetten bólogattak. „Mi megmondtuk” – sziszegtek össze. Amikor a gyermek túltette magát a halállal való viaskodáson, újabb suttogásra adott okot. Szőke volt. Mintha a fekete, csigás hajú asszonyt egy germán isten látogatta volna meg. A villásnyelvűek elégedetten hasonlították össze a két fehér fejet. Aki apának mondta magát, az születésétől fekete volt, a fogolytábor lisztezte őszre a haját. A gyermek aranyló fürtjei kétségessé tették az anya tisztességét. Mire a gonoszok számításaik végére értek, a kisfiú – mintha anyját akarná védeni – „hajat váltott”. Mélybarna tincsei, fekete szemei az apáét ragyogták vissza.

Két és fél év múlva megszülettem én is. Boldog gyermekkorunk volt. Szüleink imádtak bennünket. Főleg Imre éles eszére, felnőttes gondolkodására, tiszta értelmére voltak büszkék. Amikor egyetemen tanuló apánk - anya betegsége miatt - magával vitte egy szigorlatra, bátyám a talpraesettségét is megmutatta. A professzor a vizsgadrukktól lázas apa helyett a kisfiút invitálta szobájába.

- Jöjjön, fiatalember. – mondta nyájasan.

- Köszönöm, még nem készültem fel. – hangzott a magabiztos válasz.

Amikor jóvágású kamasszá serdült, megszaporodtak a barátnőim. A kínálkozó alkalmakat sorra visszautasította.

- Nem szeretem, ha rám vadásznak – szokta mondani.

Mivel a könnyűvérű lányokról megvolt a véleménye, keményen ügyelt arra, hogy én ne tartozzak közéjük. A zsarnoksága ellen lázadtam, de ő, ha kellett, naponta többször is, higgadt nyugalommal elmagyarázta, hogy én egy különleges kincs, egy más számára elérhetetlen érték vagyok. És ezt a kincset ő úgy őrzi, mint egy Cerberus.

Nem volt felhőtlen a kapcsolatunk. Éppen azért, mert szerettük egymást, mindketten úgy gondoltuk, hogy testvérünknek senki nem elég jó. Érthető volt, hogy amikor húsz évesen bejelentette, hogy megnősül, a hírt senki nem fogadta kitörő örömmel. Szüleim az eldobott diplomát kérték számon, én a közénk tolakodó idegent.

1970-ben egy napon volt az esküvője és az érettségi bankettem.

Amikor kisfia megszületett, a nővérek nem hitték el, hogy ő az apa. Az újszülött bátyjának hitték. Kislánya megszületésének örömét megmérgezte a hír, - a kicsi szívrendellenességgel jött a világra. Órákat sétált a lánykával, énekelt neki: „veszek neked szép ruhát, veszek mellé kalapot”. Mire a kalap szót kimondta, határtalan örömére a fogatlan szájacska mosolyra ívesült. A sziszegő nyelvűek újra örülhettek – mindkét gyermek haja aranylóan szőke volt.

Hamarosan kiderült, hogy anya mellében rosszindulatú daganat van. Imre a műtétből lábadozót naponta látogatta, tornáztatta, vicceivel terelte el figyelmét lelaposított mellkasáról.

Egy reggel arra ébredt, hogy nyaki nyirokcsomói dió méretűre duzzadtak, láza szinte az egekbe szökött. Háziorvosunk, - apa barátja – remegő kézzel írta meg a kórházi beutalót. Idegességében nem jutott eszébe a betegség latin neve, ezért németül írta le: Drüzelfieber. (mirígyláz). A lap aljára még megjegyezte: Cito, citissime. (gyorsan, a leggyorsabban). Imre akkor két hétig volt kórházban. A lábadozás alatt anya úgy tudta, hogy hivatalos úton van Németországban.

Tudta, hogy anyánknak óriási csalódást okozott azzal, hogy tanulmányait abbahagyta. Hogy valóra váltsa a régi álmokat, tanulni kezdett. Senki nem hallotta panaszkodni, hogy kimeríti a munka, a gyerekek, az anyjával való foglalatosság és a tanulás. Megvékonyodott, sápadt lett, de az ígéretét betartotta. Igaz, diplomáját már csak anya síremlékének mutathatta meg. Annak a kopjafának, amit ő állított fel.

Egyre többször volt lázas. Gyengének, törődöttnek érezte magát. Eleinte azt hittük, hogy az építkezés miatt van. De a kitartó orvosi kutakodás eredményre vezetett. Betegségének dallamos, szép neve volt: non-Hodskin lymphoma malignum. A magyar megfelelője pedig: nyirokrendszeri rák. Amikor orvosai felvilágosították betegségéről és életének rövidségéről, az első reakciója az elkeseredettség volt. Amikor összeszedte magát, odaállt a tükör elé, és fogadalmat tett magának. Tükörképének megígérte, hogy az építkezést befejezi, gyerekeinek legalább az érettségijét megéli. Ez öt év. Addig, legalább addig, élnie kell.

Talán az volt a legnehezebb, hogy a gyerekeknek el kellett mondani. Nem titkolhatta, hisz a kezelések hetekig tartottak, tudniuk kellett, hogy hol van az apjuk. Igyekezett elviccelni, elbagatellizálni a dolgot. Amikor ránézett kamaszodó fiára, látta, hogy nincs értelme hazudni. Összeborulva sírtak. Amikor úgy érezte, hogy elég a kesergésből, eltolta magától a gyereket.

- Ez volt az utolsó, hogy sírni láttál. Nem adom fel. Harcolni fogok az életemért. Megteszek mindent, elviselek mindent. Ha támogattok a szeretetetekkel, sikerülni fog.

Mivel ennek a betegségnek a kezelése még gyermekcipőkben járt, a kísérleti nyúl szerepét is betöltötte. Szó nélkül viselte el, hogy a még nem ismert gyógyszer allergiás kiütésekkel borítja be. Nem volt jajszava, mikor nyirokcsomóit operálták. A kemoterápiás kezelések után a tükörbe nézve gyakran elkeseredett. A vele szemközt néző püffedt, szétfolyt arcban nem ismerte fel a sajátját. Hajdan annyi szóbeszédet okozó haja kihullt, koponyája kopaszon fénylett. De minden reggel, a vele szembenézőnek elmondta:

- A mai napot is végig csináljuk. Még van tennivalónk, szükség van ránk.

Eleinte a hosszabb „egészséges” szakaszt rövidebb kezeléses követte, később az arány megfordult. Egyre több időt töltött különböző kórházakban. Az otthoni időszak munkával telt. Befejezte, berendezte a házat. A kertbe nyúló hatalmas terasz járólapját a saját kezével rakta le. Élvezettel ropogtatta a saját maga termesztette zöldséget, gyümölcsöt. Vegetáriánus lett. Csak zöldséggel táplálkozott, mert természetgyógyász barátai azt mondták, hogy az egészséges. Eleinte undorral nyelte le a különböző növényből kutyult italt, de később megszokta azokat is. Fia után a lánya is leérettségizett. Bár tudta, hogy csak ennyit kért, mégis küzdött tovább.

Az életért való küzdésben részt vett apa is. Igaz, Ő a másik kórteremben, a saját életéért. Az ő ellenfelét leukémiának hívták. Imre, ha tehette átosont a steril szobájából, leült apja ágya mellé, és beszélt.

- Zavar a steril szoba, megőrjít a bezártság, de elviselek itt mindent, mert ott kint, az immunrendszer védelme nélkül, a legkisebb fertőzés is megölne. Én pedig élni akarok. A gyerekeimnek szükségük van rám. Nekem pedig rád. Gyógyulj meg, Daktari! – simogatta meg apja kezét. – Ha akarod, sikerülni fog. Ha akarod, segítek.

Nem rajta múlt. A heroikus küzdelemben apa maradt alul. A temetésen – gyógyszerekkel felpumpálva – részt tudott venni. Igyekezett nem észrevenni a rácsodálkozó tekinteteket. Amikor elköszönt szüleink kopjafájától, azt mondta:

- Még nem akarlak követni benneteket. Még itt van dolgom. Imádkozzatok értem, hogy még maradhassak.

Kérése meghallgatásra talált. Két év múlva még ott tudott lenni nagyanyánk temetésén. Aztán rohamosan romlani kezdett az állapota. A kórházi ágyat csak napokra hagyhatta el. A kórházban másokra is volt gondja. Társaiban tartotta a lelket, a nála betegebbeket vigasztalta, erőt adott nekik. Türelmes volt, kedves és jókedvű. Ha nagyon ritkán beengedtek hozzá valakit, látogatójával csak a jövőről beszélt. Tele volt tervekkel, elképzelésekkel. Nem volt hajlandó észrevenni az őt meglátók arcára ráfagyó döbbenetet, a szánalmat. Ha valaki szóba hozta a betegségét, ő tiltakozott. Nem beteg ő, - mondta – ez csak egy múló állapot.

Amikor utoljára vitte haza a fia a kórházból, már nem tudott lábra állni. Lesoványodott, vézna testét úgy vitte a fia, mint egy gyerekét. Az ágya mellett állókra cinkosan kacsintott:

- Akkor is én győztem! Tíz év! Legyőztem a halált!

Ültem mellette, fogtam a kezét. Fáradt mosolya mögött kerestem a régit, a csibészest. Gondolatok, érzelmek kavarogtak bennem. Nem tudtam megszólalni, nem tudtam kimondani: szeretlek testvér. Fogtam a kezét. Éreztem, hogy elnehezül, és néztem, hogyan fagy márványosuló arcára a mosoly.

Kimerítő napok után gyakran rám tör a félelem. Ilyenkor arra gondolok, hogy egy füzér része vagyok. Előttem állnak a sorban anyám, apa és a bátyám. Imre makacs élni akarása, konok elszántsága nekem is erőt ad. Tudom, ha arra a küzdelemre sor kerül, mellettem lesz. Mint gyermekkorunkban. Mint azóta is, mindig.

**************

Anyák napjára – nekem

Nagy családról, fészekaljnyi gyerekről álmodoztam. Talán azért, mert úgy tudtam, hogy nem lehet gyerekem. De alig tizennyolc évesen Lajos professzor egy petefészek-műtéttel alkalmassá tett az anyaságra.

Esküvőm után, az első „közös szerzemény” természetesen egy baba volt. Nagyon megviselt a gyakori hányás, az állandósult rosszullét. Mosolyogva viseltem el mindent, mert tudtam, hogy kínlódásom nem cél nélkül való. Amikor a 34. hetet betöltöttem, szüleim beköltöztettek a pécsi Nőgyógyászati Klinikára. Csak elővigyázatosságból, és mert azt szerettem volna, ha Lajos prof. segíti világra a gyermekemet. Másnap reggel a boldog várakozást egy pillanat alatt szétcibálta az első vizsgálat. Kiderült, hogy baj van, a szülést azonnal meg kell indítani. Hideglelősen vacogtam a szülőágyon, figyeltem az infúzió csöpögését, simogattam a görcsöktől feszes pocakomat, - és imádkoztam. Iszonyúan féltem. Órák teltek el. Az öreg prof egyre idegesebb lett, majd kiadta az utasítást: császározunk.

Kora délután ébredtem fel. A rám vigyázó nővér mosolyogva közölte, hogy kislányom született. Kedves volt, vállalta, hogy feladja a táviratot férjemnek: Réka Gyöngyvér megérkezett.

Amikor anya meglátta a táviratot, végig futott rajt a kétségbeesés. Nem értette, mi történt, miért jött unokája egy hónappal korábban. Azonnal autóba ültek, és jöttek hozzám.

Olyan boldog voltam, hogy azonnal kipattantam az ágyból, amikor meghallottam apa hangját. Nem törődtem a katéterekkel, infúziós csővel, - mentem ki hozzájuk a folyosóra. – Van egy mini lányom! – köszöntöttem őket. Akkor nem tűnt fel anya sápadtsága, apa komorsága, férjem félszeg mosolya. Boldog voltam.

Anyáék tőlem az újszülött osztályra mentek. Ott érte őket az igazi hideg zuhany. Az ápolónő ridegen kaffantotta: „mi itt nem tartunk olyat. Menjenek a Gyermek Klinikára.” Anya meg sem kérdezhette, hogy „milyet”, mi a baj a babával, már be is csapta az ajtót. A klinikán a gyermekorvos már kíméletesebb volt. Elmagyarázta, hogy Réka aortája nem fejlődött ki, állapota válságos, esélye a túlélésre minimális. Az ima, az talán segít – mondta. Anya szinte összeomlott. Apa le-föl járt a szállodai szobában. Némán, szavak nélkül perlekedett Istennel. Ügyvéd volt, védőbeszéde szakszerű volt, érzelmekkel teli, - és hatástalan. Kora reggel meghalt a lányom.

A Klinikára menet anya vett Rékának egy fehér inget. Az aprócska ruhát csipke gallér ékesítette. A proszektúra rideg csöndje, irritáló szaga felkavarta anya gyomrát. Amikor kérte a boncsegédet, hogy mutassa meg Rékát, az csak annyit mondott: mindjárt összerakom. Ha apa nem öleli, elájult volna.

A fekete, göndör haj szinte rálapult a kicsi koponyára. Az aprócska kéz marokba szorítva – dacosan, jelezve, hogy nem akarta megadni magát. És mellkasán a vágás nyoma, egy vörös ipszilon.

Anya óvatosan adta rá Rékára a kicsi inget. Hiába igazgatta a csipkét, a vér vörös rózsát rajzolt rá. Apa keresztet rajzolt a márványos homlokra. Már csak egy feladat maradt. Elmondani nekem. Elmondani az elmondhatatlant.

Amíg én boldogan vártam, hogy odahozzák a lányomat, a családom addig megjárta a poklot. Nem értettem, miért vezettek az orvosi szobába, miért ott várt a családom. Nem értettem, miért kapok nyugtató injekciót, hisz nyugodt voltam és boldog. Addig, amíg el nem hangzott a szó: meghalt. Akkor, abban a pillanatban megpattant bennem valami. Égő, száraz szemmel bámultam magam elé. Nagyokat nyeltem, és akkor tudatosult bennem, hogy a fájdalomnak van íze. Keserű, maró torkot szorító.

Néztem a kicsi koporsót, a fekete, göndör hajat, és a fehér csipke gallért a vörös vérmaszattal. Nem sírtam. Nem sírtam a temetésen sem, csak álltam, és hallgattam a bennem üvöltő nemeket. Ez nem lehet igaz, ez velem nem történhetett. Mindjárt felébredek, és magamhoz ölelem a lányomat.

Fél év múlva újra babát vártam. Bizakodó voltam, azt hittem, hogy a múltkori tragédia nem ismétlődhet meg. Megismétlődött. A fiam koraszülöttként jött a világra. Annyira pici volt, hogy nem volt ereje élni. Megint temettem. Hitetlenkedve álltam a sírnál, csak annyit tudtam nyöszörögni, hogy ez nem lehet igaz. Akkor még nem pereskedtem az Istennel. Azt hittem, csak egy pillanatra fordította el rólam a tekintetét, de ez el fog múlni. Nem múlt el. Még négy alkalommal veszítettem el 2-3 hónapos magzatokat. Megkeseredtem, és dacosságom múlóban volt. Fel akartam adni a küzdelmet. Imáim már nem kérések, hanem vádbeszédek voltak.

Tíz évvel kislányom halála után azt gondoltam, hogy még egyszer, utoljára megpróbálom. Még nem adom fel. Elhatároztam, hogy mindent elkövetek. Beleegyeztem, hogy befekszem a kórházba. Nyolc havi börtönt vállaltam. Szigorú fekvést írtak elő, csak mosakodni kelhettem fel. Az infúzió állandóan lógott a karomból. Azt a nyolc hónapot végig kísérte a rettegés. Nem mertem számolni a napokat, nem mertem álmodozni, nem mertem várni. Féltem, hogy megint nem sikerül, és ha nem sikerül, én összeroppanok. Orvosom minden reggel úgy jött be hozzám, hogy köszönés helyett azt mondta: szülni fogunk. Amikor éjszakás volt, órákat töltött az ágyam szélén ülve, és szinte szuggerált, hogy szülni fogunk. És szültünk. A kiírás szerint, pontosan jött a fiam. Az éjszaka csendjében erős hangon kiáltotta világgá, hogy egészséges. Nem mertem megfogni, nem mertem elhinni, nem mertem örülni. Amikor hazavittem, csak ültem a kis ágy mellett a szőnyegen, és figyeltem, hogy lélegzik-e. Hónapokkal később mertem csak elfogadni a bizonyosságot: van egy fiam. Naponta adtam hálát az Istennek, és már el tudtam fogadni, hogy Ő tudja, kinek, mikor, mit ad. De elégedetlen is voltam. Kockára tettem adakozó kedvét, és ő nem fordította el tekintetét. A fekete hajú fiú után karomban tarthattam egy szőkét is. Igaz, hamarosan megsötétedett a haja, de ez nem vett el semmit a bájából.

Évek teltek el. Esténként, ha elcsöndesedik a ház, végig járom a szobákat. Nézem az alvó, délceg fiatalembereket. Megsimogatom férfias kézfejűket, és ilyenkor is azt a pici öklöt látom.

HAVASRÉTI ROLAND

KÓPIS ETA (Nagydobos)

Szabó Erzsébet (Tiszavárkony)

A Csend és a Csönd (esszé)

A Csend és a Csönd testvérek.   Ikertestvérek. Kétpetéjű ikrek.

Külsőre nagyon hasonlóak, de belülről egészen másak. Első pillantásra természetes az egyformaság , de bennük élve megdöbbentő a különbözőség. A hasonlatosság ahhoz fogható , mikor az ég és a föld egymással szemben áll.

A Csend tapintása hideg, nyirkos és dermesztő, a Csönd lágyan simogató, puha, melengető.

A Csend visítva üvölt vagy dörömböl a dobhártyámon, zúg tőle a fejem és belereszket a lelkem. A Csönd együtt zakatol a szívemmel, minden dobbanással  szétárad bennem, mintha maga a boldogság keringene az ereimben.

A Csend ólomként nehezedik a lelkemre, satuként fogja a lélegzetemet, megbénít, mint a földbe vert cövek,  megmerevít. A csend szaga a halott, kietlen, jeges téli éjszakáké, íze a keletlen, penészes kenyéré.

A Csönd átölel puhán és kedvesen, magához von, szinte beléolvadok és angyalszárnyakon repít   tavaszi virágos, meseillatú  tündérországba. Közben zamatos, édes borral kínál -  melytől boldog zsongás támad a fejben -  és hangtalan tánccal messzire kísér.

A Csend fáj, olykor a fájdalom hasít és szétzilál, de jön a Csönd, mely jótékonyan bebugyolál.

A Csend a fekete fájdalom, a vigasztalan magány, a gőgös megvetés, az ostoba hivalkodás, a jeges érintés, az értelmetlen harag nyomán fakadó süketség, az érzéketlen gonoszság, a képmutató bűnbánat, s a körénk üres locsogásból épített gát.

A Csönd a megerősítő nyugalom, a ki nem mondott szavak közös hallgatása, a szeretet hangtalan ölelése, a szerénység némasága, az  elfogadás csókja, a forró simogatás, az önfeláldozásból születő ajándék, a jóság nyugalma, az őszinte megbánás és a megbocsátás végtelen szabadsága.

A Csend és a Csönd ikertestvérek. Kétpetéjű ikrek. Anyjuk a Némaság, apjuk a Végtelen.Születésük egyszeri és megismételhetetlen. Útjuk kétfelé ágazik.A Csendé az enyészet, a Csöndé a béke.

PARTMANN TIBOR (Tamási)

- szerzőnk a Batsányi – Cserhát Művész Kör által adományozott „Radnóti – emlékdíj”kitüntetettje

RÓNA J. LÁSZLÓ

Domine

Tudatlanok csendjében

bámul végtelen mezőket

nincs tücsök zenéje húrtalan

hegedű hasában hallgat

felette héja kering

kettő körkörös kolóban

hangtalan vijjog csőrük

néma szárnyuk suhogása

Pisszenés nélküli

zajszegett zord világban

csend-csillagok csavarognak

éjek magány-mezején

mintha máris megérkezne

végítélet markoló szele

hangszálak híján bánattal

borzolja a béleletlen belsőt

Tudatlanok csendjébe

csalogány csattog bele

árva ágon ácsorog

szíve szavát szétkiáltja

muszáj meghallani

hitet hirdető hangját

reményben remegve rebegni

te szóltál Uram

       DÁNIEL BOGLÁRKA (14 éves, Nyárádszereda)

Bagoly Bubi iskolája

            Nyár vége felé közelgett, mikor Bagoly Bubi tanító méltóságteljesen elhelyezkedett az öreg almafa legvastagabb ágán.Az almafa híres volt, közel és távol,  az állatok körében, ugyanis ez volt iskolájuk helye.Még lógott egy-két piros, sárga alma az ágak hegyén, de már többnyire mind lehullott.

Az almafa köré sereglett állatdiákok hangosan csemegéztek belőle.

Malac Jenő volt a leghangosabb mind közül:

 -Hm, de finom, jégen nem ettem ilyen édecs almát!-csámcsogta.

 -Az ágak tetején a legfinomabb-dörmögte vastag hangján Zsiráf Zénó.

A bagoly csak nézte-nézte egy darabig a lakmározást, majd hangos huhogás után így szólt:

 -Hu, hu !csak a hasatokra gondoltok, a kobakotokra nem?

 -Arra is ügyelünk-válaszoltak a nyúlfiak, -hogy rá ne essen egy alma.

Mindenki hangosan nevetni kezdett, csak az oroszlán, az állatok királya maradt komoly.

 -Nekem miért kellett idejönnöm -kérdezte Oroszlán Leó-ha már mindent tudok?

 -Mindent senki sem tud, meg én sem-válaszolta bölcsen a bagoly tanító.

 -Ha folyton csak az evésen jár az eszetek, a mai leckét is csak holnap tudjuk megtanulni-okoskodott a bagoly-és ma bizony fontos lecke vár rátok.

        Minden állat hirtelen elhallgatott.Még a zümmögő bogarak is leszálltak egy kövér falevélre és onnan figyelték az eseményeket.

Ha már ilyen csend lett, gondolta a bagoly, kihasználja az alkalmat és nekikezd a tanításnak.

 -A mai lecke minden állat számára nagyon fontos…-kezdte jó hangosan, és ekkor harsány hangon énekelve belépett a “tanterembe” Kakas Kenéz.

 - “ A bátraké a világ, a szépeké a világ…”-énekelte begyesen és közben sarkantyúzott a lábaival.

 -Mi ez a viselkedés?!-ordította Bagoly Bubi.

Az állatok kuncogni kezdtek, a malac csámcsogni, a bogarak pedig zümmögni.

   Beletelt megint egy jó időbe, mire csend lett és elkezdhette az órát a tanító.

 -Tehát…-kezdte volna, de valami halk nesz ismét megzavarta a csendet.

Az ikrek érkeztek meg csuromvizesen, Hal Hanna és Hal Hajnal.Ők is jártak néha iskolába, de a nyári szárazság miatt sokáig nem maradtak a parton, ismét nagy csobbanással hagyták el az iskolát.

 -Most már csend legyen végre!-kiáltott egyet a bagoly és mérgében lehunyta a szemét.

 -Elaludt!-szólalt meg halkan Tigris Tamás-és erre az összes állat megint enni kezdett.

 -Reménytelen!-húzta be a nyakát a bagoly-már három hónapja ide járunk, de még nem sikerült egyetlen órát sem megtartanom.Egy más helyet kell keresnem, ahol nem tudnak az ételre figyelni.

      Ahogy így töprengett és merengett, hogy egy ételmentes tantermet keressen, betoppant a kis csintalan, mindig vidám Majom Márton. Marci az osztály kedvence volt.Ő volt a bohóc, a  mágus, a cirkuszmester, az ezermester, egyszóval az osztály központja.

 -Már csak te hiányoztál-mondta a bagoly-és akkor nem lesz több óra ma!

 -Ha nem lesz, hát nem lesz, én azt nem bánom-rikkantott a majom.

 -Ugye ti se?-kérdezte az állatok felé fordulva.

 -Nem, nem!-kiáltották mind kórusban és elkezdtek eszegetni.                                               

      A bagoly ismét lehunyta a szemét, behúzta a nyakát és csak hallgatta a szörnyű csámcsogó hangokat.

Az állatok ügyet se vetettek a tanítóra, aki most már minden idegszálával azon volt, hogy hol legyen az a hely, ahol végre megtarthatja élete első óráját, és elmondhatja a tudást, amit a Bagoly Egyetemen tanult.

 -Csirip-csipp-hallotta  a távolból és arra fordította a fejét.

Egy vén gesztenyefát látott a távolban.

-Ez lesz a jó!-gondolta, -ennek szúrós a termése, ezt nem tudják megenni.

-Indulás utánam!-szakította félbe a csámcsogókat-átköltözünk a gesztenyefára-és azzal huss, már el is repült.

     Az állatoknak nem akaródzott otthagyni a finom édes almákat, de félve a tanító haragjától, kelletlenül elindultak a kiszemelet fa felé.

A gesztenyefa elámult, mikor meglátta, hogy milyen sok látogatója lett. Őt bizony eddig csak a Kismadár család látogatta.Az állatok unottan leültek a fa alá és felnéztek a bagolyra ,aki elégedett lévén választott termével, kihúzott nyakkal ült a legalsó ágon.

 -Most, hogy már vége az ebédnek, kezdődhet a tanulás-kezdte volna komolyan-de ekkor meghallotta, hogy a hátsó sorban valaki csámcsog.

Malac Jenő volt az, épp egy újabb gesztenyeszemet kapott volna be, mikor mellette Majom Marci felkiáltott:

-Ez ehető, ez finom!

És újra elkezdődött a  nagy lakmározás.

      A bagoly szomorúan nézte a körülötte történteket és ekkor megszólaltak a  Kismadár fiak.

 -Ez szelídgesztenyefa, tanár úr, ennek a termése ehető-csicseregték boldogan.

A tanító elkeseredve vette észre, hogy nagy buzgóságában észre sem vette, hogy ismét egy rossz helyet választott nebulói tanítására.

 -Most már feladom-huhogta csendesen-sosem lesz ezekből tanult állat, csak holmi zabálógép.

               Szép csendesen elsuhant és talán még ma is keresi azt a helyet, ahol tudását átadhatná az erdő buta állatainak.

A csereoldali forrás vize

                    Bakancsos Áron a nevem.E tisztes nevet még hajdanán ragasztotta rám a nagyapám, ugyanis minden lehetséges alkalommal, ahányszor megtehettem,elloptam az ő bakancsát és abban csatangolva körbejártam az udvart.

Eleinte az udvar hatalmasnak tünt és még hatalmasabbnak a bakancs, de ahogy cseperedtem, a bakancs is , az udvar is, zsugorodott.15 éves kamasz legényke lettem,és egy vasárnapi vásár alkalmával nagyapám egy bőrbakanccsal lepett meg:

             -Most már többé fel ne húzd az enyémet, hogy még kitartson nekem!-mondta begyesen az öreg és egyből leült a küszöbre, hogy a hosszúszárú bakancsba befűzze a fűzőt.Alapos munka volt, azóta sem tudtam megtanulni azt a fajta bakancsfűzést.

Az új bakancs imponált nekem,de most már mit kezdjek vele,hova járjak ebben a durva, magasszárú bakancsban.A templomban vagy a táncban kikacagtak volna a lányok,így úgy döntöttem, hogy minden nap meglátogatom a közeli csereerdőt.

          Hatalmas erdő volt,tele szebbnél szebb cserefákkal.Eleinte csak addig mentem be, míg jól láthattam a kinti szélet, de ahogy mind jobban megismertem az erdőt, és a benne rejtőző életet, bátrabb lettem, és bennebb is barangoltam.

      Anyám sose nézte jó szemmel bolyongásaimat, mert ebédre sose értem haza.Ezért, hogy éhségemet csillapítsam, csomagolni kezdett.A sifon aljából előhúzott egy kopottas, de jó állapotú varrottas tarisznyát, amire az ő monogramja volt rávarrva:P B (Piros Bözsi).

        -Nesze, ez jó lesz neked és az elemózsiádnak-mondta, és megtöltötte tepertyűs pogácsával, pár szem aszalt szilvával, sőt egy kulacsot is odatett, hogy majd vizet keressek bele.

         -A csereoldal vize jobb az itthoninál-mondta anyám, azzal megcsókolt és útnak eresztett.

A bakancs,  a tarisznya az elemózsiával és a kulacs, valódi kincsek voltak a számomra, de még beletettem apám bicskáját is, amit még az ő dédapjától örökölt.

                 Igazi természetjárónak éreztem magam, ahogy elhagytam a biztonságos erdőszélet, és fennebb haladtam, hogy megkeressem a forrást.Vagy két órát bolyongtam, már majd szomjan haltam, amikor valami neszre lettem figyelmes.Egy őz állt nem messze tőlem lehajolva és ivott.

               -Ott a forrás-gondoltam, de nem szaladtam oda, nehogy elijesszem az őzet, mely gyönyörű volt, nyugodtan ivott, aztán mikor végzett, anélkül, hogy rámnézett volna, kecsesen továbbállt.

Mohón vágyakozva a friss vízre szaladtam  a forráshoz és majdnem belefulladtam a mohóságomba, ahogy kortyolni kezdtem a vizet.Felséges volt, ahogy anyám mondta, lehet, hogy csak a szomjúság miatt éreztem ezt, de tényleg nagyon jó íze volt.Ivás után  a kulacsot is megtöltöttem, hogy vigyek belőle az én jó édesanyámnak, hálám jeléül, hogy feltarisznyált és elengedett.

                  Esteledett, de nekem nem akaródzott hazamenni.Jobb volt a hűvös erdőben hallgatni a madarak és a zümmögő rovarok hangját, mint otthon az éhes állatok bőgését.A bagoly is kuvikkolni kezdett egy fán, így hamar rávettem magam, hogy elinduljak, de mielött elhagytam volna a forrást, egy jó csereággal megjelöltem a helyet.A visszafelé vezető úton pedig minden negyedik fára egy X jelet tettem, hogy holnap ismét eltaláljak a forrásig.

     Otthon elmeséltem a gyönyörű napot és átadtam a kulacsot a vízzel anyámnak, aki jót ivott belőle.Elmondtam, hogy megjelöltem a forrást és az odavezető utat, hogy mindennap hozhassak vizet az én dolgos édesanyámnak.

 Jólesett neki fia gondoskodása és ezt mondta kicsit szomorúan:

      Belőled se lesz, fiam, parasztember, hanem valami természetdoktor, mert úgy beszélsz az erdőről, a vízről, a madarak hangjáról,mintha mind valami csoda dolgok lennének.Ha már itthon nem vesszük hasznodat, legalább este egy jót iszunk a csereoldali forrás vizéből, amit te majd minden nap hozol nekünk-fejezte be mondandóját anyám.

     Másnap reggel büszkén indultam a forrás felé azzal a tudattal, hogy az én munkám is olyan hasznos, mint a falubelieké, hisz ettől a víztől van az én szüleimnek olyan csodálatos erejük a mindennapi kemény munkához.

NAGY JÁNOS (Nagykanizsa)

„Kutya egy élet”

Mindennek a kutya volt az oka! Imádta a kutyákat, neki is volt egy nagytestű kutyája, aki a család megbecsült tagjának számított.

Az állat szinte a semmiből bukkant elő, egyszerre csak ott volt, - a fényszóró által elvakítottan, - az úttest közepén. Nem volt szíve elgázolni!

Hirtelen mozdulattal kapta félre a kormányt, áttérve a bal oldali sávba. Későn érzékelte a szembejövő teherautót, amelyik nagy sebességgel közeledett.

Ösztönösen próbált újra visszatérni a jobb oldalra, de már nem volt rá idő. Hatalmas csattanást hallott, majd a testét elárasztotta az iszonyú fájdalom. Amikor már elviselhetetlennek érezte a kínt, az eszméletvesztés jótékonyan megmentette a további szenvedéstől.

Azután már csak halvány emlékképek maradtak meg…

Sziréna vijjog.

Hordágy.

Kérdeznek valamit, de képtelen válaszolni…

Nagyon fáj!Ájulás, újra a sötétség.A kórházban az orvos mond valamit, a műtőben van.Végre elalszik, megszűnik a fájdalom.Mély, kábult álomból ébred egy kórházi ágyon. Fáj a feje és szomjas.Nyög egy nagyot.Megjelenik egy nővér. Szívószálon keresztül megitatja.

• Hogy érzi magát? – kérdezi.
• Fáj mindenem! – feleli bágyadtan.
• Aludjon, holnapra már jobb lesz!

Valamit állít az infúziós készüléken és biztatóan mosolyog rá.

Sejtelmes fények villódznak, egyhangú pittyegés tölti be a szobát.

Elalszik. Nyugtalanító, rossz álom kínozza.Lassan, tisztuló tudattal ébred.Körülnéz a kórteremben. Rajta kívül még két ember fekszik az intenzíven. Mindenféle furcsa gépet, monitort lát.Nagyon fáj a bal lába. Majd szól, hogy adjanak valami fájdalomcsillapítót.Lassan telnek a percek.Jön az orvos és vele két nővér is.Az orvos utasításokat ad, a nővérek figyelnek minden szavára.Odaérnek az ő ágyához.

• Mi történt velem? – kérdezi.
• Balesete volt. Túl van a műtéten. Az operáció jól sikerült.
• Doktor úr, nagyon fáj a bal lábam, kaphatnék valami fájdalomcsillapítót?

Az orvos hosszasan vár, mint aki nem tudja eldönteni, hogy adhat-e fájdalom ellen valamit, vagy nem. Végre megszólal:

• Csak fantom fájdalom. Sajnálom, de úgy összeroncsolódott a lába, hogy nem lehetett megmenteni.

Érti, amit mond az orvos, de nem képes tudatával felfogni a hallottakat.

• Ez azt jelenti, hogy …

Képtelen kimondani.

• Térd felett amputálni kellett! – Nem volt más megoldás. – mondja ki helyette az orvos.

KO. Ezt érezheti a bokszoló, amikor megkapja a végzetes ütést, amitől a padlóra kerül.

Nem is veszi észre, hogy az orvos és a nővérek elmentek.

Óvatosan, a szabad kezével félrehajtja a zöld kórházi lepedőt.

Csak nézi a lábát, jobban mondva, ami maradt belőle. A csonkot.

Elszorul a torka, legszívesebben üvöltene, de csak csendben visszaigazítja a lepedőt.

Egy könnycsepp folyik le az arcán. Aztán még egy.

Egy férfi ne sírjon!

Ezt tanította a fiainak is. Egy férfi nem sír, mert az a gyengeség jele. A férfiak bátrak, erősek, nem úgy viselkednek, mint egy kislány.

• Mekkora marhaság! – gondolja keserűen.

Csak fekszik az ágyon. Az agya teljesen kiürült, nem gondol semmire.

Nem akar a jövőre gondolni.

Nem sokkal később megjelenik a felesége, talpig zöld, kórházi köpenyben, sapkában, még a cipőjén is zöld a borító.

• Milyen sápadt! – villan át az agyán a gondolat.
• Hogy vagy? – kérdezi aggódva és megfogja a kezét.
• Hát, voltam már jobban is  …

Az asszony mesél a gyerekekről, meg a kis unokáról, mi történt otthon és a munkahelyen.

Hallgatja, de a gondolatai másfele járnak.

• Jobb lett volna, ha meghalok! – mondja ki hirtelen hangosan.

A felesége megdöbbenve néz rá, a szemét ellepik a könnyek.

• Ne mondj ilyet, kérlek! Tudom, hogy borzasztó, ami történt, de másokkal is történt már hasonló rossz. Ne hagyd el magad! Isten segíteni fog, meglátod!

Próbál lelket önteni belé, vigasztaló szavakat sorjáz egymás után.

Végül elköszön, mert nem maradhat tovább, már így is szóltak, hogy vége a látogatási időnek.

Ő egyedül marad önmagával és a jövő rémeivel.

***********************

Szüret a hegyen

Az öreg Kartali felriadt könnyű álmából. Még alig pitymallott. Komótosan felkelt az ágyból, kiment az előtérbe és kinyitotta az ajtót. Lustán ébredezett a természet. Csend volt, csak néhány korán kelő énekesmadár trillázása zavarta meg a nyugalmat. Az öreg kényelmesen megtömte a pipáját, leült egy székre a házikó elé. Tavasztól őszig itt lakott, fent a hegyen. Mikor megözvegyült, vette ezt a kis hegyi birtokot. Nem nagy terület, - háromszázötven négyszögöl, - de nagyobb nem is kellene. Sok-sok gyümölcsfa, még két sor szőlő lugasnak fölfuttatva.
Ma leszüreteli a szőlőt. Nem hívott segítséget, elgyőzi maga is.
Lassan szívta a pipáját, gyönyörködött a környező lankás domboldalak és völgyek napkeltét dicsérő vonulataiban.

- Na, lássunk munkához!- dörmögte és a pipájából a hamut a földre verte.
Megmosakodott a lavórban, majd a szíjon megfente a borotvát. Szakavatott mozdulatokkal kente a szappanhabot az arcára a pamaccsal. A szögre akasztott tükör előtt lekaristolta ábrázatáról az őszes borostát.
Gyufát sercintett a tűzhelyen a bekészített gyújtós alá. Az apró láng küszködött egy darabig, majd diadalmasan falta fel a vékony nádat és aprófát.
Az öreg egy kiskanálnyi zsírt olvasztott a serpenyőben, majd a közben felvágott szalonnával kínálta meg a forró zsiradékot. Végül felütött három tojást, azzal adta meg a végtisztességet a sercegő, forrongó reggelinek.
A kredencből elővarázsolta a pálinkásüveget és töltött magának egy kupicával.

- Egészségedre Márton! – szólt magának és felhajtotta a jóféle szilvapálinkát.

Miután a szalonnás tojásrántottával végzett és a serpenyőt friss fehér kenyérrel tisztára törölte, jólesően nyújtózott hozzá egyet.

- Hát akkor Isten segedelmével lássunk neki!- mondta és elkezdte lehordani a vödröket a lugas alá. Úgy tervezte, hogy teleszedi az összes vödröt, majd azután hordja fel a házhoz és önti le a lyukon a betonkádba a termést.
Mikor megvette a birtokot, sehogy nem értette, miért kellett a pince boltozatán azt a lyukat vágni, de később csak megvilágosodott az értelme. A pincébe a konyhából vezetett a lejárat egy létra segítségével. A meredek létrán elég bajos lett volna levinni a leszüretelt termést. Így aztán a pincének a ház túlnyúló részén jókora lyukat vágtak, ahol egy termetes betonkád várta a leöntött szőlőt.
Lassan, de tempósan dolgozott,- kicsit öregesen – de már nyolcvan év súlyát hordozta a válla. Néha meg-megállt, pihent egy szusszanásnyit, majd újra folytatta a munkát.
Egyszerre csak köhintésre lett figyelmes. Meglepődve pillantott fel.
Egy borostás, rosszarcú, nagydarab férfi állt a lugas oszlop mellett. A férfi hanyag mozdulattal kivett egy fürt szőlőt és a szájába tömte. Úgy látszott nem ízlett neki a borszőlő, mert kiköpte az egészet.
- Szüretelünk fater? - kérdezte nyeglén.
- Hát, én igen! Adjon az Isten magának is jó napot! – válaszolt.
- Aztán bora van-e öreg? – tetovált karjával mellbe bökte Kartali Mártont.
- Akad a pincében, ha valaki szépen kéri! – szólt öntudatosan az öreg.
A férfi gonoszul elmosolyodott, majd egy váratlan mozdulattal arcon ütötte.
- Ne szórakozz velem öreg, mert egy szempillantás alatt elnyisszantom a nyakad! Tíz évet ültem gyilkosságért, ne akard megtudni milyen az, amikor méregbe gurulok. – sziszegte fenyegetően.

Az öreg Kartali érezte a szájában a vér sós ízét, de az ütésnél sokkal jobban fájt a lelke. Nem ütötte őt meg soha senki az életben! Hiszen, ha fele annyi idős volna! Elnézte a nagydarab, izmos férfit és szomorúan lehorgasztotta a fejét.

- Na, gyerünk, kínáljon meg valami harapnivalóval, aztán jöhet a bor is!  Igyekezzen öreg, amíg szépen vagyunk!

Kartali Márton hiába nézett körül segítségért kutatva, egy árva lelket sem látott a közelben. Kelletlenül elindult hát a lugas alatt fel a házhoz. Nyomában ott csörtetett a férfi, menekülésnek semmi értelme nem lett volna.
Hamar felértek a házhoz. A ház mögött egy termetes almafa kínálta szép piros termését. Az idegen férfi arra vette az irányt és levett magának egy almát. Nyomban beleharapott és teli szájjal harsogott az öregre.

- Na, milyen kajája van öreg? Már egy hete csak gyümölcsöt zabálok itt a hegyen!
Az almát harapdálva elindult felé. Éppen a lyuk felé tartott, amin volt néhány vékony deszka, de az meg nem látszott a ráhullott falevelektől. Az öreg arra gondolt, ha ez a vadember leesik, hát képes és tényleg elvágja a torkát. Így hát sietve megszólalt:

- Ne arra jöjjön, mert ott van a …

A vékony deszkák recsegve törtek el a férfi súlya alatt, aki egyensúlyát vesztve fejjel előre zuhant le a lyukon. Csak egy tompa csattanás hallatszott. Az öreg óvatosan közelebb ment és lekémlelt. A férfi mozdulatlanul feküdt a betonkád mellett, fejéből csordogált a vér a pince földjére.
Az öreg bement a házba. A konyhában a pincelejáró csapóajtaja lakattal volt lezárva.

- Na, hiszen onnan nem fogsz tudni kijönni! – örvendezett magában az öreg.

Kiállt az útra és várta, míg jön valaki. Kis idő elteltével jött is egy autó két ismerőssel. Az öreg integetve megállította őket. Röviden elmesélte, hogy mi történt. A két életerős férfi, mindenre elszántan leóvakodott a meredek létrán a pincébe. Nem sokára felkiabált az egyik.

- Meghalt ez Márton bácsi! Betört a koponyája!
Rövid tanácskozás után megegyeztek abban, hogy egyikük beviszi az öreget a városba, hogy bejelentse az esetet a rendőrségnek.

- Hogy a rossz nyavalya hozta ezt a férfit pont hozzám! – dohogott az öreg.

- Hiszen ha tisztességesen kéri, megkínálom én egy ebéddel, de még bor is jutott volna az asztalra! A fene sem érti az embereket!

- Lám, most a szőlő is ott maradt a lugas alatt!
 

SZABÓ VERONIKA /Nyíregyháza/

A gyógyír

Andrásnak, a család legidősebb tagjának és tekintélyének „rettenetes” sorsa volt. Ha kellett, ha nem, mindig elfogta a mehetnék. Nem akárhová csak úgy, hanem minden alkalommal valamelyik távolabbi faluban lakó asszony dús keble, forró ölelése várta. Hiába maradt volna otthon mindenáron szegény, hűséges társa, Márta szoknyájánál, nem tudott maradni. Hiába néztek rá szomorú szemekkel, apjuk szeretetére, tanítgatására, velük való vidám játszadozására, s betevő falatokra várva gyermekei, nem volt maradása. Akár nap sütött, szél fújt, esett, vagy havazott, muszáj volt mennie. Éjszaka vagy nappal, mindegy volt.

Úgy mondták a faluban: „Megyen mán, főzik a kapcáját!”

Márta meg csak sírdogált, mert az ura mezítláb, hidegben is képes volt elindulni, holott ő néha még a csizmáját is eldugta. 

Pedig de sok ima elhangzott nyugalmáért! A jó asszony mondott miatyánkot, üdvözlégyet, hiszekegyet, ha kellett százat is, csak maradjon András. Párjának minden gyarló cselekedetét gyenge eszére fogta. Haragudni nem tudott, neki nem olyan természete volt. Amikor férje például lányukat, Marit próbálta fegyelmezni, vagyis kérdőre vonni alig hallhatóan motyogott átkozódásáért, a mama az apa elé állt, s úgy tárta szét karjait, mint egy kis angyal a szárnyait tárná.

• Mit mondtál, te? Gyere ide! – ordított András, ütésre emelve kezét.
• Nem jól hallottad! Nem azt mondta, amit hallottál! – védte lányát Márta.

Más alkalommal pedig az asszony arra kérte férjét, hogy legalább az asztalnál, evés előtt imádkozzon. András – mivel éhes volt, úgy tett, mintha fohászkodna, de egyetlen szót sem ejtett ki a száján. Ökölbe szorított kezével háromszor megveregette mellkasát, mint ahogy a katolikus miséken az „Uram, nem vagyok méltó, hogy hajlékomba jöjj…” mondásakor szokták a jámbor hívők, s kényszerű „imáját” ezzel fejezte be: „Na, jól van már, adjad!”

Szóval András járó-kelő ember volt. S ha egyszer elment, várhatták, míg újra visszajön.

Egy verőfényes délelőtt Márta asszonyt a piacon András éppen soros szeretője, a karcsú termetű, csillogó szemű Eszter szólította meg, aki határozottan jelentette ki, hogy akármi légyen is, ő Andrást nagyon szereti. Nem érdekli, hogy nős, hogy vannak gyerekei, neki ez az ember kell. Márta hiába tiltakozott, sőt könyörgött a lánynak, hogy hagyja békén az emberét, neki ismét csak a panaszos, gondterhelt kis arcán soha fel nem száradó könnyek, a bánat, és nélkülözés jutottak.

Hogy mivel vette le a nőket a lábukról András, nem lehet tudni, de valószínű, hogy hiúságuknak jól estek a talpig férfi élvezetes udvarlásai, becéző szavai, s az is meglehet, hogy fűt-fát ígérgetett nekik. Egyébként nagyon jóképű ember volt. Az asszonyok pedig mind szerelemesek lettek, akkor sem tágítottak, amikor a férj rövid időkre visszatért családjához.

Egyszer az apa éppen aratni járt, pont oda, ahol Eszter a markot szedte a kaszások után. András, hogy az addigra megunt szeretőjétől megszabaduljon, fiához, a kis Mihálykához fordult segítségért.

• Fiam, gyere velem az aratásba! Ott lesz egy asszony, aki mindig jön utánam. Én megpróbálom elküldeni magam mellől, de ő biztosan könyörögni fog nekem. Majd mindig odébb-odébb megyek tőle. Ha továbbra is jön utánam, s ha már harmadjára mondom neki, hogy hagyjon békén, és akkor sem tágít, én intek neked, te meg vágd pofon a fiát. Megcsinálod?
• Meg!

Markóbokorban volt az aratás, és a részmérés egy tirpák ember tanyáján.

Mihályka indulásuktól kezdve, mint egy kis őzike, fürgén szaladt sovány lábaival apja hosszú, gyors léptei nyomában. András vállán egymásba pakolt zsákok csüngtek. Egész idő alatt azon gondolkodott, miként fog lezajlani a válási ceremónia. Tudta, hogy egy anya bármire képes a gyermekéért, ezért számított a pofozás hasznosságára. Ő nem ütheti meg a kisfiút, hiszen nem az ő gyereke, de Mihályka, aki ugyanolyan kicsi, mint a másik, ő igen. Ő megütheti, mert ő is gyerek. Abból nem lehet nagy baj. Egyidősek, nyolc évesek mind a ketten.

Mihályka számára nem lehetett teljesíthetetlen szülőatyjának semmiféle kívánsága. Arról ábrándozott, hogy apja talán majd játszik vele, ostort fon, sőt, még az is meglehet, hogy fűzfa sípot készít neki. Mindig irigyen, az elmulasztott szeretetre áhítozva figyelte más gyerekek más apját.  Vágyakozva gondolt azokra a ritka pillanatokra, amikor a családfő hosszú vándorútját követően megjelent, és megsimogatta fejét, vagy arcát. Néha hívta őt magával a derék halandó, de anyja elijesztette, s marasztalta azzal, hogy „Volt egy ember, aki magával vitt egy ilyen kisfiút, és a kanálisba fojtotta.”  

Megtörtént a betakarítás, a termény egy része a munkásokat illette. A Mihályka számára idegen asszony valóban ott volt gyermekével, s kérte is Andrást, hogy menjen velük haza, s legyen övék a búza.

András ekkor rámutatott saját gyermekére:

• Hogy adnám neked a terményt, hát ennek is enni kell!

A nő alaposan megriadt, nem tudta mire vélni a dolgot, s a két csemete füle hallatára egyre csak ezt hajtogatta:

• Apukám! Mi a baj? Mit vétettem neked? Tudod, hogy szeretlek!

 Addig-addig rimánkodott, sündörgött szerelme mellett, míg Mihályka megkapta apjától a cselekvésre intő jelet. Feszülten figyelte, mikor jön el az ő ideje, majd gondolkodás nélkül akcióba lépett. Csattant a fájdalmas pofon a másik gyermek portól maszatos orcáján, aki ettől üvöltött, mint egy sakál, annyira, hogy még a gép is leállt, melynek erősen zúgó hangja fokozatosan elcsendesült, s a végére akasztott zsákok nem rezegtek tovább. Váratlanul érte a támadás, nem tudta, miért. Mihályka pedig sóvárogva leste apja elégedett tekintetét.

A jól megtermett, ráncos ruhás, fejkendős gazdasszony, amikor meghallotta a megpofozott gyermek iszonyú bömbölését, odaszaladt, mindkét kisfiú kezét megfogta, s nádfedeles háza fehérre meszelt tornácán szembe ültette őket egy-egy négylábú fejőszékre, s a középre tett hokedli tetejére csirkelábbal dúsított finom húslevest rakott eléjük, hogy egyenek szépen, ne legyen már sírás.  

Ők viszont nem szóltak semmit, csak félszegen pillantottak evés közben egymás szemébe és tányérjába. A kisfiú közben még szipogott néhányat, Mihályka pedig kihúzta magát, és méltóságteljesen nézte társát, mint a kakas, ami leverte a másikat.

A hatás nem maradt el, Andrást otthagyta az asszony. A férj ettől kezdve otthonában otthonra talált, nem hagyta el többé családját.

Előtte viszont de sokszor odébbállt!

A faluban híre ment a házigazda kicsapongó életének. Volt, aki megvetette viselkedéséért, volt, aki sajnálta, vagy azt gondolta, meg van rontva ez az ember, azért ilyen. Utóbbi véleményen volt Mihályka bérma-keresztapja, Lukács bácsi is, aki a falu gulyáját őrizte naponta. Szánta a családot bánata miatt, és segíteni akart. Elment hozzájuk feleségével, Kati nénivel, hogy beszéljen a házaspárral. Hallotta egy cselédtől, hogy annak korábbi lakóhelyén, Geszteréden van egy tudós ember, aki sok mindent meg tud gyógyítani, még tán a rontást is levenné Andrásról.

A ház feje elgondolkodott. Elhatározta, hogy változtat eddigi életvitelén, mert nincs ez így jól sehogy sem. Úgy érezte, igaza lehet ennek a Lukácsnak, hiszen rontás nélkül nemigen viselkedett volna ilyen szégyenteljesen. Felkerekedett hát hű barátjával, hogy elemózsiás tarisznyájukkal gyalog megtegyék a hosszú, kb. 50 km-es vándorutat. Út közben sokat beszélgettek: a családról, a terményről, az időjárásról, na meg arról, ki kinek udvarol, kivel mi történt a faluban, kinek rontotta meg a tehenét a boszorkány, kinek a házát látogatták szellemek.   Mikor elfáradtak, leültek pihenni a fűbe egy-egy fa kellemes árnyéka alá. Hétágra sütött a nap, a hőség izzadság-cseppekben fürdette őket. Eszegettek kicsit az avas szalonnából és a búbos kemencében otthon, Márta által frissen sütött kenyérkéből, s várakozással telve folytatták útjukat. Ahol az éjszaka érte őket, ott hajtották álomra fejüket. Vidám ébresztőt a madarak fütyörésztek, a tücskök pedig fáradhatatlanul hegedülték csodás dalaikat. A harmatos fű megmosdtatta szabadon lévő testrészeiket, törülközőjük a hajnali, fényes napsugár volt. Mindez erősítette az utazók kedvét. Egy nap kevés volt az útra, kettő kellett. De megérte!

A tudósembert éppen otthon találták, munka közben. Elmondták, mi járatban vannak, s kérdezték, tudna-e segíteni András baján. Nem hiába volt híres tudós, azon nyomban megmondta, mely csodafű főzetével kell András hátát három napon keresztül naponta egyszer megkenni, s kenés közben az asszonynak milyen varázsigét kell elsuttognia. Ha két napot kibírnak a lábak, akkor már a harmadiktól már nem áll beléjük a menőke. Az a nap lesz a legnehezebb próba. Ha akkor sikerül a bedörzsölés, többet soha nem fog elvágyni otthonról, lemegy róla a rontás. András hitte, akarta. Márta pedig örömmel kente férje hátát, örömmel mondta a varázslatos szavakat. Hogyne örült volna szegény! Végre visszakapja hites urát!

A barna pitvarajtó mögött tartották a mosófazekat, abban főzték ki a csodát. Amikor a gyógyír az első, majd a második napon is a megrontott hátára került, felcsillant a remény a családban. Már csupán egy nap! Igen ám, annyit kellett volna átvészelni csak, ha Andrásban nem lett volna erősebb az útra kelés vágya a főzet hatalmas erejénél. Háta bekenését megelőzve ügyesen leugrott a dikóról, majd megragadta az edényt, s teljes erejével úgy kidobta az udvarra, hogy aki látta, ijedten nézett.

Aztán pár perc múlva útra kelt, s néhány hétig alig hallották hírét…

SZERENCSÉS TÜNDE (Gyöngyös)

A testvér

A fa gyökerének gyökere

És annak virágának virága

Az erdő fái s annak árnyat adó lombkoronái

Melyek az égig érnek

De egymás nélkül mit sem érnek.

A vérednek vére

Kivel voltál egy anyaméhben

Ereitekben ugyanaz az élet csörgedez

A fészketek közös volt, mit szülőtök rakott

De egymás nélkül magányosak lettetek volna ott.

Kezed a kezében

Utatok a szeretet fonja össze

Szíved a szívében

Míg éltek, dobogjon érte a szív

Szemeitek világa egymást vigyázza

Állj mellette, ha szomorú és sír.

S ha már az anya elment

Az égi mezőn nyugvást lel

Egymást mindig szívetekben őrizzétek

Ott őrizzétek mindörökre

A testvéri szeretet erejével

Mit senki és semmi soha nem téphet szét.

A fa gyökerének gyökere

És annak, virágának virága

A vérednek vére

Egy életen át tartó áldott kötelék

Szeresd a  testvéred, kinek  ereiben ugyanaz a vér.

Hullócsillag

Csillagfényes éjszakán

Aranypalástot visel egy leány.

Selymes haja szerteszét,

Brokát ruhája csupa vér.

Kezében csillan egy éles kés,

Sebet ejtett törékeny testén.

Kínozta már a szenvedés,

Honnan nincs kiút és menedék.

Bolyong ő most magában,

Gyötrődik nagy magányban.

Mind két szeme jéggé fagy,

Hamvas arca szomjazik, kókadt.

Reszket lába és keze,

Belül forrong mindene,

Lángol az egész teste.

Egy segítő kéz hozzáhajol,

Jól ismeri az illatot.

Erőtlen karját lassan emeli:

Édesanyja öleli,

Felhőkön át ölébe veszi.

Dermedt arca megrezzen,

Könnycsepp gyűlik szemében.

Lelke könnyű, mint pille száll!

Egy hullócsillag alászáll.

FÜRDŐS GÁBOR (Celldömölk)

Egy út

Sorsnak vad erdején táncoló tétova felhő,

fénylőn szemléled viharverten ágazó útjelzőt.

Merre menjek? Ékes hangon szólva kiáltod,

utadnak fonalát még derengve sem látod.

Út min indulni számtalan érkezése mind bizonytalan.

Vagyok, millióból egy, halványan derengő kikelet,

tán széllel sodort reménykeltő váratlan üzenet.

Elkapod? S titkos kottáját hárfádon játszod?

Ezt remélem, harmóniában zendülő két lélek,

karmestere sorsnak játszóteret adó bohókás élet.

Eszenciád körbevesz, velem van, táncra késztet,

ritka kincs, mit csak varázstudó kémlelve észlel.

Utat festek min csodás lényed suhanhat, kérlek…

Hibás gondolat kérni ily tettet vala nem szabad,

mégis óhajtom dallamos szavad minden pillanat.

Adtál nekem fénylőn tekergő varázsfonalat.

Csillagok szülöttje utamat tejút csillagpora jelölte,

vajon látod e hajómat, foglalkoztat zavaros gondolat?

Erősen tartom rudat, minek iránya feléd mutat,

remélem hajód még horgonyláncon marad.

Lehet gondolod szavak fia csalfa bőrbe bújt vad csaló,

kit égetett élet jogosan fakadó parázsló gyanú.

Adtál nekem tiszta érzést hol kétség nem fészkel,

kínálni csak teljes belsőmet merem, mi mindenem…

Smaragd titok

Csak csakúgy hozzád bújnék s úgy maradnék,

öregedve elhamvadnék, poraimból újjászületnék,

hisz smaragd titkod még megfejteném.

Hegynek csúcsán veled állnék,

félelmem örökké elűzném, megtehetném?

Pengeélen táncolva hordalak magamban,

kezed remegése felejthetetlen pillanat.

Veled hálnék s nappal kelnénk,

illatos réten virágot szednénk.

Egymás gondolatát hallgatva énekelnénk,

táncra perdülve hajlott kulcsvirágok kertjében,

körbe fogna szálló harmónia, átkarolva, ölelve.

Érezted apró csókot, mit adott?

Nyakamon sóhajod azóta hallom.

Barikádot dobott élet, megmászni lényem képtelen?

Ez ördögtől való félelem, utat nyitni erőtlen?

Ez vágyaim válasza, mit keresek élet megadja?

Engedjelek el, hogy csodásabb lépjen helyébe?

Hegynek csúcsáról lehet még mászni fentebb?

Inkább fájdalmat minden nap újraélem,

vagy barikádot deszkánként eltüntetem.

                                Kérés

Utam szőttese osztovátán fekszik,

rojtos szála gyéren gyarapszik.

Hát meddig?

Kacagó lelkem kacsintja, eddig.

Arcomon vigyor szélesen fekszik,

igyekszik kérdést szóvá tenni.

Választ félve.

Lábaim felváltva, aszfalt tépve.

Fényed bennem perzselve éget,

hajad omlik lágyan terítve lényem.

Hát meddig?

Amint kérdést felteszem, ennyi…

Hiszem fonalunk fonattá szövődik,

csomók mint napok felépítik.

Hát tudod?

Mennyire ölelnélek végső ítéletig.

Szomjazom szavad minden pillanat,

lényed mérhetetlen tisztasága alatt.

Hát elkísérsz?

Varázs fonatos angyalfényű vonat.

Megállókra ráncos kézzel emlékezve,

könnyünk boldogságként csendben, cseppen.

Velem tartasz?

Lényemmel jelölöm zsibongó, zakatoló utat.

Minden perc kín és gyötrelem mit nélküled tölthetek,

vérem lüktetve dobbant, szikrát hányva lobbant.

Rád vágyó belsőmet.

Kimondani nehéz, hogy várom közös életünket.

Hangod hallom kattogó világban rendet teremtve,

békét bársony húron súgja háborgó lelkemnek.

Örökké suttogsz?

Fülembe kúszó lágyan zengő dallamot.

Szemem hunyva, fénylő arcod látom,

figyelmem képtelen, időt szórja végtelen.

Hát kérdést felteszem…

Örökké viseled, ezt a gyűrűt, Szerelmem?

GALYAS ÉVA KLÁRA (Budapest)

Haza

Haza szeretnék lenni. Lágyan ölelő kar.
Bele bújnék barna szélbe
Tulipán a meddő földben
Ott szeretnék lenni a kereszt alatt
Lábad átkarolni hátha vérzek
Átitatnám lepedőmet
Foltos hon üres öle
Haza szeretnék lenni.
Isten keze.

Most is veled
ülök itt, karon fogva az idővel
elvesztettem mindent amit teremtettem.
nem a játék amiért még maradtam,
csak a csenddel nézek farkasszemet.
most vagyok és érzem utolsó
ez a kavargó mondat.
intek mint az élő a holtnak,
majd várok, talán a tegnapba
tekintek, sötét…
láttam már ezt a sötétséget.

Leárazás volt tegnap nálunk

eladtuk magunkat mi rossz szajhák

váltakozva dolgoztunk,

mint a holtak szolgáltunk a tikkadó lakásban.

padláson már kincset nem tálaltunk

és te most is engem hibáztattál a semmisegek ajtajánál.

véletlen volt talán , hogy meztelennek láttalak?

csontig benyomott ujjbegyek! Az árakon háborúzunk!

mennyi lesz a csók az elfelejtett ölelés a túlzások csendje.

miféle ajándék amit adunk ha kettőt fizetnek?

bontogatom szomorúságom vázáját  nehogy összetörjön!

megköszönöm a velem járók tippjeit, a licitálok kínos vigyorgását.

A kalapácsot végül a csupasz falhoz vágom.

Debreceni Zoltán

Esti séta a Tisza-parton

Nyári este sétálok a Tisza-partján egyedül.
Egy szőke leány emléke a lelkemben a régi múltról hegedül.
A városra csendesen rég leszállt az éj.
A hold már odafent fényesen ragyog.
Az égről kacsingatnak  rám a hunyorgó csillagok.
 

Nyugodtan csendesen alszik a város,
büszkén mosolyog rám a Szegedi táj.
Lágyan ringatózik a Tisza vizén az ezüstös, álmos  holdsugár.
 

A Tisza-partján egyedül ülök a gyepen,
a föld még őrzi a nap melegét.
Hallgatom merengve a város felől szivárgó éjjeli zenét.
Fájós lábamnál halk neszeléssel a hullám partot ér.
Megszeppenek mert elrepül a fejem felett egy sötét denevér.
 

Bánatos arcomat a csillagos ég felé emelem.
Az ezüst holdat keresi a fáradt tekintetem.
Kedves hányszor sírtuk át ketten itt az éjszakát.
Hányszor zokogtad el vállamon a szíved bánatát.
 

Most a sárga holdfény füröszti sós könnyeimtől sápadt arcomat.
Leszeretni mosni róla minden szomorúságomat.
Nehezen álok fel,lassan bicegve haza indulok.
Az éjszaka vigyáz rám,körülöttem sötéten imbolyog.
 

A keserű bánat és a magány kísér,
karonfogva hosszú utamon.
A múlt terhét vonszolva cipelem,
örökre a beteg vállamon.

SZALÁSZKY ATTILA (Debrecen)

Pillanatok

Akkor írok ha úgy érzek

Akkor sírok ha nem látnak

Akkor élek ha nincsenek

Akkor értenek ha törődnek

Akkor vannak, ha nincsenek

Akkor nevetek ha úgy támad

Akkor támad ha így akad

S ha mégis úgy akad,

Kedvem szegi a pillanat

-------

Cél nélkül

Cél nélkül szabadon

Futnék szívesen

Gond nélkül

Ellennek végtelen

Cél nélkül szabadon

Elvesztenem önmagam

Könny nélkül

Ellennek mindörökké

Cél nélkül szabadon

Megtalálnám önmagam

Könnyektől fázva

Ellennek magamba

Cél nélkül fájó szabadon

Csak mesékben lehetnek

Mosolyt karcolva

Saját arcomra

Cél nélkül szabadon

Nem lehet lennem

Megállít a gond

Utam állja a célom.

KERTAI ISTVÁN (Budapest)

Apám ’56-ról mesél

Három gyermekem van nekem is, a nővéremnek is, és bár mindketten elváltunk, rendre szüleimnél gyűlik össze a család, ott találkoznak az unokatesók. Hatan vannak, öt fiú meg egy lány. Apámék szívesen fogadják őket, így hát házuk rengeteg alkalommal gyerekzsivajtól hangos. Többnyire le-fel futkosnak, zajonganak, kiabálnak, de nagy ritkán – a sok játéktól kipurcanva - apám köré gyűlnek és ő mesél. Így volt ez legutóbb is.

„Tíz éves voltam 56’-ban. Szüleimmel, tudjátok Mamival és Ede papával, aki már meghalt, és két fiútestvéremmel Soroksáron éltünk közvetlenül a Juta-domb tövében, ott ahol november 4-én fiatal katonák, nemzetőrök és rendőrök vették fel a harcot a világ legnagyobb hadseregének katonáival szemben és – lássatok csodát - győzelmet arattak. Tizenhat szovjet katonát és magyar ávóst küldtek a srácok a pokolra.

Erről szól a mai mesém. A juta-dombi csatáról.

Kora reggel ágyúdörgésre ébredtem, álmosan dörgöltem szemem, majd kilestem a takaróm alól. A szomszédos ágyon alvó öcsém, Laci meg se rezzent, jóízűen aludt tovább. Pedig apámék a rádiót teljes hangerőn bömböltették odakint a konyhában. „Figyelem! Figyelem! Figyelem! Figyelem! Figyelem! Nagy Imre, a Magyar Népköztársaság Minisztertanácsának elnöke szól a magyar néphez! Itt Nagy Imre beszél, a Magyar Népköztársaság Minisztertanácsának elnöke. Ma hajnalban a szovjet csapatok támadást indítottak fővárosunk ellen azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy megdöntsék a törvényes magyar demokratikus kormányt. Csapataink harcban állnak! – A kormány a helyén van! – ezt közlöm az ország népével és a világ közvéleményével!”

Apám nem volt sosem jó színész, de a gyerekek kedvéért olykor megpróbálkozott egy kis színjátékkal, most is eltorzított hangon, kezét a szája elé téve utánozta a korabeli híradások recsegős-ropogós stílusát. A gyerekek nevettek.

„Tudtam, hogy nagy baj van. Egy idő után csend lett, édesanyám kikapcsolta a rádiót és az ágyúzás is nemsokára abbamaradt. Duci bátyámmal felkeltünk és hangtalanul kiosontunk a kertbe. A reggeli köd lassan felszállt és verőfényes napsütés vette át a helyét. Hideg, de mégis szép vasárnap délelőtt ígérkezett, madarak csiripeltek és a közeli Duna mocsaras szagát sodorta felénk a nyugat felől fújó szél. S bár ekkor még semmi sem utalt a közelgő tragédiára, a végzet, az ország végzete már vérre szomjazva settenkedett felénk.”

Apám mérnök ember volt, mindig tartózkodott a pátosztól, de idősebb korára, főleg a szívműtéte óta egyre érzelgősebb lett és olykor-olykor még fennkölt is tudott lenni. Én gúnyosan mosolyogtam, s talán így volt ezzel Ricsi is (14 éves kamaszként csak a kicsik kedvéért ült le „mesét” hallgatni), de a legifjabbak tátott szájjal figyeltek.

„Mint az elmúlt hetekben többször is, a kert hátsó részébe mentünk, onnan talán tízméternyire kezdődött lankás dűlőivel a Juta-domb, amelyen szétszórtan, egymástól sokszor több méteres távolságokban fiatal katonák tüsténkedtek. Minket, gyerekeket, lenyűgözött az egyenruhájuk, a fegyverük, pökhendi fiatalságuk és persze a bátorságuk. Mert gyerekfejjel minden felkelőt igazi hősnek láttunk és bevallom nektek – tudva, hogy mi történt velük azután, tudva, hogy mit is kockáztattak - ma még bátrabbnak látom őket.

A kerítésünkön volt egy apró lyuk, épp csak akkora, hogy kifértünk rajta. Szerencsére a körtefáink meg az óriás fenyő, amely a kert közepén állt, épp eléggé takartak, így apámék nem láthatták meg, hogy most is kibújtunk és - ahogy már máskor is - felmásztunk a dombtetőre.

Az ott állomásozó katonák közül Rémiás hadnagy volt a kedvencem, Pali ahogy a többiek és mi is szólítottuk. Most is kedélyesen üdvözölt minket, nem volt túlzottan meglepve, bár egy másodperc után összeráncolta fiatal szemöldökét és ránk szólt:

- Lehet, hogy ma nem kéne itt lennetek, fiúk!

Bátyám azonban nem vett erről tudomást és megkérdezte, hogy kik lőttek ma reggel. De Pali aznap egyáltalán nem volt bőbeszédű és nem is válaszolt. Körbenéztem. Onnan, ahol álltam, jól be lehetett látni a környéket, rá láttam a verandánkra, még az asztal kockás terítője is jól kivehető volt, a HÉV sínekre, a kihalt főútra, a szemközti festékgyárra és a távolban, a nádas mögött a Molnár szigetre, ahová télen korcsolyázni, nyáron pecázni jártunk a testvéreimmel.

A bámészkodás nem tarthatott sokáig, nemsokára motorzúgás tört be a lagymatag csendbe és az enyhe ívben kanyarodó úton egy hosszú gépkocsi orra tűnt fel. Mögötte egy szovjet tank és néhány teherautó araszolt.

- Jönnek, jönnek! – kiáltotta el magát az egyik nemzetőr.

Eszeveszett futkosás vette kezdetét, mindenki a kijelölt pozíciója felé szaladt, a kívülálló számára mégis olybá tűnt, mintha egy hangyaboly összevissza menekülne a rátaposó csizmák elől.

- Tűnjetek innen! – mordult ránk az egyik katona, majd a földre kuporodott és

géppisztolyát az útra szegezte.

Bátyám rohanva megindult lefelé a dombon, én viszont földbe gyökerezett lábbal álltam ott, mint őzike a reflektorfényben. Láttam, ahogy a verandára kiszalad édesanyám és hangosan a nevünket kiáltja. Arcán ijedség ült, tenyerét kapkodva, idegesen dörzsölgette az elegáns ruhája elé felvett konyhai kötényébe.

Ebben a pillanatban fülsüketítő robajjal hátracsapódott a tőlem alig pár méternyire álló üteg. A honvédek tüzeltek. A konvoj élén haladó Pobjeda vezetője félrerántotta a kormányt, felszaladt a sínekre, majd nagy zökkenéssel megállt. A hátsó ülésről egy ávós egyenruhát viselő férfi ugrott ki. Mellettem felkerepelt egy fegyver és a férfi az út közepén holtan esett össze.

Újabb lövés dördült. Majd újabb és újabb. Egymást követték a menydörgésszerű robbanások, az úton lángok csaptak a magasba, füst terített be mindent.

Valaki a földre rántott, Rémiás hadnagy volt az, de még csak felém sem pillantott, máris az utat pásztázta gépkarabélyával. Alig mertem a fejemet a kiemelni az engem védő homokbucka mögül, golyók süvítettek, záporoztak körülöttünk, de gyermeki kíváncsiságom erősebb volt rémületemnél.

Odalent félelmetes volt a káosz.

Az egyik páncélos tornya lassan felénk fordult, de mielőtt lőhetett volna, bumm, hatalmas csattanás rázta meg az oldalát és az egész harcjármű füstölögve megállt. Egy orosz katona próbált kimászni a tetején, de egy sorozat telibe találta és szalmabábként rogyott a toronyra. Mögötte egy teherautó élesen fékezett és a lendülettől az oldalára dőlt. Katonák zuhantak az útra, egyeseket maga alá temetett a szürke acél, mások fel tudtak tápászkodni és a szemközti házak felé futottak, kúsztak-másztak, menekültek, mint a patkányok.

De onnan is géppuska tűz fogadta őket.

Mellettem folyamatosan tüzeltek az ágyúk, én a kezemet a fülemre tapasztva szájtátva figyeltem az eseményeket. Olyan volt, mint egy régi fekete-fehér film a mozikban, amelyet lassítva játszanak le. A katonák ordítoztak: - Mocskos ruszkik! Takarodjatok haza! – és egyfolytában csak lőttek.

Alattunk pedig kaszált a halál.

Öt perc sem telt el talán, bár egy végtelenségnek tűnt akkor és ott, az ágyúszó elcsitult. A főút felől kiabálás, pisztolylövések és halálsikolyok kakofóniája szállt felénk. A nemzetőrök és a honvédek üldözőbe vették a nádasba menekülő ávósokat és szovjeteket.     

Ebből persze onnan, ahol feküdtem, már nem láthattam semmit.

- Most már uzsgyi haza, kispajtás! – fordult felém Pali és én reszketve rohantam le a lejtőn a házunk felé, visszabújtam a kerítés alatt és hamarosan a verandán álltam a pinceajtónk előtt. Édesapám már ott téblábolt, indult volna a keresésemre, de mikor meglátott, megkönnyebbülten felsóhajtott, szigorú arca megenyhült, majd életében tán először és utoljára zokogva átölelt.” Zalán és Marci, a két legkisebb elaludt. A többiek egy pár percig némán ültek, majd egymás szavába vágva, kérdezősködni kezdtek.

- Pista papa, Pista papa, kik voltak azok a szovjetek?

- Pista papa, kik voltak az ávósok?

- A szovjetek azok a kommunista oroszok voltak, akik elfoglalták a hazánkat a II. világháború után, az ávósok pedig azok a magyarok, akik elárulták és a kezükre játszották az egész népet – mondta apám és hófehér hajába túrt.

- És ezért harcoltunk ellenük?

- Igen, meg azért is, mert nagy volt a szegénység, az elnyomás és igazságtalan volt a rendszer.

- És mi nyertünk? – kérdezte Szabi, a középső fiam, aki a maga nyolc évével csak győzelmek és vereségek sorozataként látta a magyar történelem folyamatát.

- Ott a Juta-dombon mi nyertünk, igen – mondta szomorú tekintettel apám – bár ezért azok a katonák drága árat fizettek. Nagyon drága árat. Évekkel később elfogták őket, tizenegyet halálra ítéltek és hetet ki is végeztek közülük. Köztük volt Rémiás Pál hadnagy, a mi Pali barátunk is, aki akkor még csak 28 éves volt. Végső soron pedig a forradalmat és a szabadságharcot is elbuktuk.

- Pista papa, ma már nincs elnyomás, ugye?

- Hát itt nálunk már nincs.

- És ugye nem is lesz többet? – kérdezte Csenge, az egyetlen lány.

- Nem, nem lesz mindaddig – felelte kapásból apám – amíg születnek bátor magyar emberek, olyanok, mint Rémiás Pál volt, meg a többiek ott a Juta-dombon.

Nem tudtam eldönteni, hogy magát is meggyőzi-e arról, amit mond, vagy csak a gyerekek kedvéért eresztett el egy kegyes hazugságot. Jó lett volna ugyan elhinni, hogy a kis nemzetek és a kis emberek akarata is érvényesülhet ebben a farkastörvényű világban, hogy az igazság és a jóság felülkerekedhet a kapzsiságon, hatalomvágyon és a gonoszságon, én mindenesetre erősen kételkedtem apám igazában.

A gyerekek szeme viszont kételyek nélkül, boldogan csillogott.

- Gyertek, játszunk 56-osat – kiáltott Tomi.

- És most mi győzünk, jó?! – vetette oda Szabi, majd elindult a csatatér felé.

Papp Gréta

 Tizenhét

Tizenhét éves lettem én,

nem kell már sok, csak másfél év,

s végzős

leszek.

Tizenegy éve én csak ülök,

kémián tömegbe vegyülök –

végre

vége!

 Töri óra? Sok az évszám!

Ötös felelet? Nagy a szám!

Egy hét

nyugi.

Nemsoká’ fizika doga,

képletekből jó a puska:

törvény

örvény.

Tanulás közt sok a „játék”–

A matekházi ajándék.

Kicsi

pihi.

De jöhet még egy kis hajtás,

biosz vázlat, Samu pajtás

öri

bari.

Majdnem éjfél, jön a német,

szavak, nyelvtan, „ Mindjárt végem”,

tovább

tovább.

És már előttem a magyar,

Ady Endre és az Ugar –

végre

értem!

Tanulás nélkül nincsen élet.

Ez az egész csak elmélet.

Na de’

nem baj.

Mert másfél év a gimiben –

Majd a Debreceni Egyetem!

Tovább

tovább…

Bagoly-lét

Mint a diák,

Ki nem mintadiák

Vasárnap este hétkor

Mikor már szinte félholt

Várja, hogy hajnal legyen

Hogy füzetet elővegyen

Mert még világos van,

Mondja a diák világosan,

Hogy tanulni csak akkor lehet,

Ha a napocska már lement

Mert akkor kezdődik a diákélet

Kávé és csoki mellett

Beindul a hajnali műszak

A tanulói napszak

Mert a suliban az órán

Alszunk, mert az olyan jól áll

De éjszaka csak szenvedünk,

Tanuláshoz mégis több a kedvünk.

Vagy csak motivál a félelem?

Iktató hangján

üzentél bele a telefonba,
hogy békétlen gyűlölet ül szívedben.
Aztán kattant, szakadt,
Domborodva tűnt el a hangod a gépben.
Kérdezhetetlen- kérdések

meztelen-válaszok nélkül,

néztem az iktató hangú közlő gépet 
ami összetiporta életemet.
Álldogáltam némán a Pesti éjszakában.
Tétlenül tiportam a macskaköves utat,
merengve elképzeltem:
mit tennél, ha térdelve csúsznék

kérve, hogy hegeszd meg érted eltört csontjaimat.
Sajnálj szívedből!
Zokogj!

Mikor látod, hogy
kínt is bírok hideg mosolyodért.
Tapintható a fájdalom körülöttem.

Testet ölt előttem.
Intek  neki…
Lebeg a macskaköves út felett
Nem kívánok semmit belőled.
Egy hajcsomót, amit eltehetek.

Titkon

Egyed már kenyered
Hívjad most azt is 
Ki nem szeretett.
Vetkőztesd le a hajnali tereket.
Bizonygasd, hogy élsz,
Helyeselj mindenre 
Amit felelnek.
Köss, pórázt önmagadra
Add annak,
Aki soha nem vezetett.

Futás

Futok. A friss hó herseg a lábam alatt Rossz lábam teljesen kivan, egyenetlen sávot hagy magam után, alig bírom megemelni.

Futok. A tüdőm zihál, de nem állhatok meg. Az erdőben a fákról folyamatosan beterít a hó, a szememet, arcomat csapdossák a gallyak, a szürke ég erdőt árnyékol, az erdő engem. Fáj mindenem, agyam nem dolgozik, csak futok.

Muszáj futnom. A fákon néhol levelek villannak elém a hófödte ágakról, bennük rejtezik anyám szeme. Látom a mélyükön a rémületet, a fájdalmat. Az iszonyatot, hogy fia ilyesmire vetemedett.

Futnom kell. Ruhám átázott, szakadt csizmám nem véd a hótól. Fáj minden lélegzet, minden egyes mozdulat, mely utamon előrevisz.

Szaladok. Szaladok, bár alig haladok, erőm végén járok, mégis sietős utam.

Futnom kell.

Futok nejem szeme elől, arca elől, szája elől. Szája elől, melyből véres habos csík eredt. A fák ritkulnak, a hó nagyobb, itt már nem fogták fel a koronák odafent. Nem csapdosnak ágak, nem potyognak hókupacok nyakamba, de nehezebb futnom. Pedig kell. Nem maradhatok. Kiérek az erdőből. Lábaim átfagytak, ruhám nedves, csapzott, alig látok. Minden fehér. A távolban egy falu sejlik fel.

Futok. Elkerülöm a falut, a mezőn keresztül futok. Nem sokáig bírom, mégis szaladok. Minden fehér. A falu, a föld, a fák, a táj, a minden. Csak a ruhám véres. A karom, a mellem, a vállam, ahol a feleségem rám bukott.

Futnom kell. Anyám szeme most hátamon ég. A kést már rég elhagytam, a hó elfedi, eltűnik, soha nem lelik. Engem sem.

Futok. Anyám rimánkodása útitársam, végigkíséri futásom. Nejem tekintete kísérőm, nem enged el többé.

Futok. Lelkem előttem szalad, soha nem érhetem. Mégis futok. A sikoly a társam, a vér az iránytűm, a lelkem a vezetőm. Látom. De soha el nem érem.

Futok. Nem lehetek soha megállapodott. Fájdalom az étkem, magány az italom, futás az életem. Nem lehetek, aki voltam. Nem lehetek senki. Nem voltam valaki. Nem vagyok. Csak szaladok. Lábam egyre rosszabb. Reggel óta futok. A nap még világot csinál, de nem sokáig.

Szaladok. Az éjért szaladok. Aztán a fényért futok. A látvány elől szaladok. A hangok miatt jutottam idáig, a vér miatt kell továbbjutnom. „Fiam, ne tedd!” „Ne bánts, kedvesem!” Ők már velem lesznek, míg csak futhatok.

És én csak futhatok. Látom a kést, hallom a penge fémes csikorgását a csonton, érzem, milyen nehéz újra, és újra döfni, egyre nehezebb, a vér mindenhová eljut, a komód mögé, a padló alá, a ruhámra, a szívembe. A hangok. A hangok is mindenhol vannak. Bennem, az erdőben, a mezőben, a faluban, bárhová futok.

Szaladok. Szaladok magam elől, magam miatt, a vér miatt. Anyám hangja elől, a zuhanó test miatt, a kés miatt. Havazik. Betemet mindent reggelre. Múltamat, bűnömet, lelkemet.

Futok. Tüdőm fáj, lábam remeg, felmondja a szolgálatot. Meg kell állnom, de nem lehet. Felbukom. A távolban emberek. Tovább futok. Lelkem már rég révbe ért, míg testem csak vágyja ezt. Kezem fagyos, szívem fagyott. Egyedül lelkem lángol, de ő már nem enyém. Távolban vilángol, és néz. Anyám szemével bámul, feleségem hangján hörög. Látom a földön, teste iszamós a vértől, szája nem beszél. Szeme még mindig rám tapad.

Futok tehát. Magam mögött hagyok mindent. Új élet vár valahol. Lélek nélküli, fagyos szívvel létező. Hallom anyám sírását. Ahogy becéz: fuss, kisfiam! Hátra se néz, csak fuss!

Futok tehát. Levegőm elfogy, a hó arcomba csap, de futok. Rossz lábam csíkot húz, bosszúm kiteljesedett, futok. Lélek nélkül, hideg szívvel futok. Nem gúnyolnak már többé, a felszarvazott!  Állom bárki tekintetét. Nem kell szégyenkeznem, futok tovább. Sietnem kell, a szürke ég pirosas éji gúnyát ölt. A felhők közé futok. Az éji fellegek lemossák bűnömet. Lelkem visszavár, csak érjek végre fel.

Futok. Az emberek már nem látszódnak, a hó hullik szüntelen, minden hópihe vércseppé válik, ha hozzám ér. Égek. Tüdőm ég, lelkem ég, arcom ég.

Futnom kell. De már csak vonszolom magam. Az éji lepel fejemre hull, összenyom. Meg kell állnom. Futnom kéne. Ha megállok, meghalok. Hiábavaló lenne tettem. Nem szabad megállnom! Nem bírom. Lerogyok. Vér mindenütt. Fehér, mégis vér. Én vagyok. Már fekszem. Arcom a hóban, vért könnyezem. A hó marja arcomat, felfalja kevéske éltemet. Ha nem futok, elveszem. És ha tovább futok? Meddig még? Lelkem úgysem nyerhetem vissza. Szívem nem enged fel soha.

Nem futok. Megpihenek, lélek nélkül, dermedt szívvel, véres testtel. Fejem nem él. Testem nem remél. Lábam megpihen. Várom a téli reggelt, mert benne visszakapom eltűnt lelkemet.

Jámbor László Imre

Tódor atya

Komótosan, nagyokat szusszanva döcög a korosodó atya hajlott háttal, az elkopott lépcsőn lefelé a penészes, kőből rakott pincelejáróban a barátaihoz. A több száz éves karcsú templom alagsorában sok zegzugos pincehelyiség bujkál a hétköznapi tekintetek elől, boltíves folyosóival és hűvös helyiségeivel. Odaballagott azon a nevezetes napon is lefelé, ahol az egyik hosszúkás teremben pihennek szépen sorban, kétoldalt a rideg kőfalak védelmében Tódor atya féltett boroshordói. Bal kezét a pocakján nyugtatta, a jobbjával pedig maga elé tartva emelte a magasba a mécsest, és szerető szavakkal köszöntötte öreg cimboráit:

- Látom, békében telt az a hosszú idő, amióta nem láttalak benneteket, kedveskéim. Bizony elszólított ismét a kötelesség, s ezért nem voltam tegnap óta. De most ismét itt vagyok közöttetek. Hála az úrnak. – mormolta csak úgy magában, s azzal föltekintett a pókhálós mennyezetre és módszeresen keresztet vetett. Végigsimított egy két hordó dagadó hasán, majd egy fényesre kopott lopóval teleszívott egy formás cserépkancsót. Nagyokat szusszanva leült egy lócára, és kényelembe helyezte magát. A méternyi vastag falakon néhol szellőzőnyílások nyújtóztak rézsútos padkáikkal egészen a végéig, ahol vasrácsok törték meg a gyéren beszűrődő világosságot. Az egyik nyílásnál egy lóbab nagyságú fekete pók állt strázsát, és a huzatban vigyázta becsülettel a csendet. Mesterien szőtt hálója szegletében várt, mintha a papról tudomást sem vett volna. Az atya sem törődött mással, csak az égiek ajándékával, amiből kitöltött egy kupába. Átszellemülten kortyolt a mennyei italból, melynek olyan volt a színe, mint a legmesésebb rubin. Úgy folyott a kancsóból, mint a legdrágább olaj, és a zamatában ott érződött a nyári virágok illata, a hajnali harmatcseppek szűzies tisztasága, a napfény édes sugarának belső melege. Oly odaadóan húzta le az első kupa bort, mintha parancsszóra tette volna, hogy azt pedig egyszerre kell kiinnia, mert másként nem kaphatja meg a másodikkal. Mosolygott még a bozontos szemöldöke is, ahogyan az üres fakupa koppant a kecskelábú tölgyfaasztal vaskos lapján. Ismét hálaköszönetet dörmögött az italért, az égiek felé, majd a durva szőttes reverendája rejtekéből darabka parasztkolbászt és egy kettétört cipódarabot kotort elő. Falatozása közben a csuhája újából még előkerült egy pergamentekercs is, feltört, veres viaszpecséttel. Evés közben többször is átolvasta az írást, és rosszallóan csóválgatta deres fejét. Érthetetlenül motyogott magában, s gondterhelten révedt maga elé. Bele - beletúrt szürkés szakállába, és két fejcsóválás között ismét felhajtott néhány nagyobb kortyot a borából. Még volt néhány falatja, amikor a vastag asztallap végén megjelent egy szürke egérke kedves kicsi fejecskéjével, és két kicsiny gombszemeivel.

- Hát te hogyan kerültél ide, te kis csavargó? Remélem, hogy nem a boromra szomjaztál meg éppen. – dörmögött rekedt hangján az egérkéhez, mint egyébként is megszokta, hogy magában beszél, igencsak nagy egyetértésben. – Á, tudom már! Te vagy a templom egere, és most jöttél egy kis adományért! No, jól van kedves barátom. – azzal tört egy darabkát a cipóból, meg egy kicsiny falatot a kolbászból. Lassan odatolta az egérke elé, de az nyomban elfutott. – No, de sebaj! Majd megtalálod későbben. Edd csak meg, vagy vidd el a fészkedbe! Nem kell szégyellned. Én is csak úgy kaptam Pöre Bözsitől. Hozott még fánkot is, de azt már az úr kegyelmiből megettem, mert attól féltem, hogy tönkre mén. – azzal feltápászkodott és éppoly komótosan, ahogy lement, úgy lassan és megfontoltan ballagott fel egy teli kancsóval a fáradtan pislogó mécsesével. Gondterhelten tért nyugovóra, de még így is nagyon sokáig nézte a beszűrődő holdvilágot, s az árnyak játékát a csupasz, köves falon és mennyezeten, amit az ablak előtti hárs ágai rajzoltak. A közeli nyárfák és nyírfaerdő lombjainak suhogása kísérte imáit, majd szenderítette el a hajnali órákban a jó öreg papot.

A vasárnapi misére ismét megtelt Isten háza a hívők tarka tömegével. Ott volt a szép özvegy, Patkós Rozi is kislányával a hátsó sorok egyikében, a tanító meg a kocsmáros. Ott volt a boltos és csapodár felesége, velük a kelekótya Hajdú Jancsi, az inas is. Megjelent a falu elöljárósága, és ott volt a falubéliek zöme, tele áhítattal. Öröm töltötte el Tódor atyát, hogy szeretett nyája ilyen nagy létszámmal jelenik meg az istentiszteleteken hétről hétre. Jóságosan tekintett végig az éneklő csoporton, és amikor a mise véget ért, megpihent a tekintete Patkós Rozin. Rajtafelejtette szemét, amint az asszony felállt, és kifelé lépkedett kislánya kezét fogva. Vonzó, nagyon formás teremtés volt. Azonban oly szomorú, és annyira fáradt a tekintete, annyira megtört, hogy nem lehetett nem észrevenni. Néhány nap teltével, szörnyű hírt hozott Varga Máté uram, a falu tanítója az atyához.

- Dicsértessék a Jézus Krisztus, atyám!

- Isten hozott gyermekem. Mi járatban vagy ilyen szokatlan időben? No meg ilyen izgatottan.

- Borzasztó dolog történt, tisztelendő úr! – hebegte a jövevény.

- No, csak – no, csak. Hát mi lehet az a nagyon rossz hír, Máté fiam?

- Meghalt Patkós Rozi! Megölte magát az a szegény asszony.

- Ó uram! Teremtőm! – szörnyülködött az idős pap.

- Képzelje csak, hogy még az este beleugrott a kútba a szerencsétlen.

- A kislányával mi van? Róla tud valamit? – érdeklődött az atya.

- Otthon sír-rí, szegénykém. Most mán se apja, se anyja az árvának.

- Köszönöm fiam, hogy eljöttél. Máris indulok hozzá.

Szaporán szedte a lábait Tódor atya. Oly annyira, hogy levegő után kapkodott, és egyfolytában törölgette izzadt homlokáról a verejtéket, amint megérkezett. A kapott hír valós volt, de sajnos koránt sem teljes a tragédia. Fazekasné átadott a tisztelendőnek egy búcsúlevelet, melyben felfedte a tettének okát, és kérte, hogy gondoskodjon Verácskáról, az ő imádott kislányáról. A gyermek nagyon súlyos beteg. Mielőbbi operációra volna szükség, de nincs rá sem pénze, sem lehetősége, hogy előteremtse. Ő maga is beteg, teljesen tehetetlen. Nem tudta már elviselni a terhet. Képtelen segíteni egyszülött gyermekének. Ebből a kilátástalan helyzetből nem talált kiutat. Könyörögve kérte Tódor atyát a levelében, hogy Isten nevében tegyen valamit a gyermekért.

A tiszteletes hosszasan nézett maga elé, majd átható tekintetével végignézett a jelenlévőkön. Sajnos az elhunytnak nem voltak rokonai. A szomszédasszony, Fazekas Ignácné volt az egyedüli bizalmasa, aki Verácskát magához vette ezekben a zaklatott és nehéz napokban. Megbeszélték a szertartást, és kérte őt a tisztelendő, hogy a temetést követően látogassa meg a parókiában. A gyászünnep megtörtént, s néhány nappal később megérkezett Kapás Gergő, aki az atya sürgönyét kézbesítette, és hozta is a választ magával. Hiába kiáltozott a templomban, és kereste a tisztelendőt, nem találta sehol. Már feladta, amikor meglátta a sekrestye folyosóján a nehéz, kovácsoltvaspántos nyitott faajtót. Egy sötét kőlépcső vezetett lefelé, ahol tapogatózva, óvatosan elindult az ismeretlenbe. A pincében már volt egy leheletnyi fény, minek segítségével tovább haladva meghallotta Tódor atyadörmögős hangját. Mikor meglátta az öreget, megállt az árnyékban, és hosszasan nézte, ahogyan üldögél a kecskelábú asztalnál. Előtte egy kancsóban az ég ajándékával, és a kopott fakupával.

Kezében egy darabka sajtot markolt, és etetett egy szürke kisegeret, mely a tömpe ujjai közül csemegézett teljes nyugalomban. A szívmelengető látvány teljesen lenyűgözte Gergőt.

- Atyám! Zavarhatom? – szólalt meg a küldönc.

- Lépj beljebb nyugodtan, fiam. Látod ezt a parányi lényt itt? – bár az egérke elszaladt, és eltűnt egy sötét sarokban, tisztelendő atya ülve maradt kezében a sajtdarabkákkal.

- Atyám! Meghoztam a választ a levelére. Tessék, tisztelendő úr. – azzal letette az asztalra az idős ember elé, aki szinte nem is vett a küldeményről tudomást.

- Ez a kicsiny állat mennyire kiszolgáltatott, éppen úgy, mint mi emberek. – ezt már inkább csak úgy önmagának mormolta, majd hellyel kínálta Gergőt. – Igyál fiam ebből a folyékony kincsből egy kupával. Biztosan jól fog esni neked is. Az úr ajándéka nekünk, földieknek.

Töltött Kapásnak a borból, majd felbontotta a pecsétes levelet. Jó híreket tartalmazott. Minden úgy történik majd, ahogyan ő kérte. Engedélyezték neki, hogy egy későbbi időpontban utazzon a személyes meghívásnak eleget tenni az egyház fejénél. Kissé megnyugodva bár, de rendkívüli szomorúsággal állt fel, és félhangosan dörmögve magában végigjárt a hordóit megsimogatva, és dicsérő szavakkal illette némelyik darabot közülük. Bánatosan ivott még egy kupával. Majd csendben botorkáltak fel vendégével a pice gyomrából.

Bódultan zuhant az ágyába, és reggel a kakasok rekedt kukorékolására ébredt. A gulyás már hajtotta kifelé a teheneket, a kondás is hangosan szitkozódott a méltatlankodó disznók miatt. A kutyák is pajkosan ugattak odakünn, színezve a falusi reggel csodálatosan élmény dús hangzavarának koncertjét. Matus néne tisztát készített a tisztelendőnek, és már a reggelijét is feltálalta szokás szerint. Alig készült el, amikor a négyfogatos szekerek érkeztek a templom elé, és a jövevények őt keresték. Déltájban került fel az utolsó hordó is kincset érő tartalmával a kocsikra, és ropogva, hangosan nyikorogva indult el a rakott szekerek sora. Tódor atya nedves tekintettel nézte őket, amíg el nem tűntek a falu határán sötétlő erdő ölelésében. Nemsokára megjelent Fazekasné a megbeszéltek szerint. Megállapodtak, hogy a kislányt mihamarabb csomagolja össze. Pénteken, Szent István havának 18. napján, három nap teltével indulnak a kisleánnyal, hogy gyógyítassák őt. Arról nem esett szó, hogy honnan jött össze az a rengeteg pénz, amibe a műtét kerül. De tudta azt még a juhászbojtár kutyája is, hiszen a faluban mindenki arról beszélt, hogy Tódor atya mennyire önzetlen döntést hozott. Az egyetlen vanját bocsájtotta áruba, amit még a megboldogult édesapjától örökölt. A vagyont érő harminchárom hordó egri borát.

Hónapok teltével érkezett a hír, hogy a műtét sikerült, és Verácska már minden veszélyen túl van. Bár még óvatosan, de már kint játszik a többi gyermekkel a kórház parkjában.

Egy kései, őszi napon Mindszent havának derekán, megérkezett a kisleány Fazekas Ignácnéval, aki végig Verácskával volt. A műtét sikerült. Gyógyultan, és szerető mosollyal ölelte át az öreg tiszteletest a sápadt gyermek, kit ő, atyai szeretettel szorított magához. Boldog volt a kislány, hogy ismét érezhette halovány arcocskáján a deres szakáll ezernyi szúrását, ami azt jelentette számára, hogy ismét ölelheti a jóságos embert. Azt a dörmögő hangú, pocakos embert, akinek az életét köszönhette. Az öreg pap az ég felé emelte fejét, úgy vetett hálakeresztet, s akkor lehetett csak látni, hogy gyűrött arcának mély ráncai vonalán tiszta könnycseppek gördülnek alá a meghatottságtól, hogy az imái meghallgattattak.

Letört hajtások

Mintha szégyenkeznének, úgy hasaltak el a narancssárga napsugarak az elnyúló legelő felett, az őt szegélyező akácos kiserdő tetejét lágy fényével bearanyozva. Már a délibáb huncut vibrálása is fáradtan hagyott alább a játékával a poros dűlőút felett, és adta át varázsát az est közeledtének. Apró fácán fiókák topogtak anyjuk után a magas fűben, s közben kíváncsian csippentettek jobbra – balra a kiszáradt földön heverő elszóródott növényi magvak terített asztaláról. A tikkasztó nyárvégi hőség forró lehelete még erőlködött a hatalmas rónaság felett, és lágyan, hangtalanul suhanva simogatta a szomjúságtól tikkadt növényeket. A távoli tanya jellegzetes hangjait röptette szárnyain, ezzel is jelezte, hogy ismét eltelt egy nap a békésnek tűnő semmiben.

Az aprótalpú Jankó gyerek, miután kiszedte a koronatüske hegyét szutykos talpából, sántikálva terelgette össze a maroknyi nyájat, melyet mostohája bízott reá a nyár elején. A sovány kis fiúcskának csak az alsó testét védte rongyos gatyája, s úgy mezítlábasan, maszatosan volt naphosszat az állatokkal künn a legelőn. Gyakran étlen és szomjan, tarisznyájában csak az élet porával, s fejében szegény édesanyja emlékével töltötte idejét a roskadozó házuktól jó néhány kurjantásnyira a mezőn. Mamácska halála óta nem járhatott az iskolába, mert a juhokra kellett vigyáznia. Kisöccse Palkó rosszabbul járt, mert néki otthon adtak munkát a ház körül, s szegény pára mindig szem előtt volt.

Be sokat is imádkoztak ők ketten esténként, hogy szabadítsa meg őket a gonosztól, de könyörgésük nem hallatott meg. Éhesen és kimerülten feküdtek a konyhában összetákolt sezlonon, fejtől – lábtól éjszakánként. A már régen elnyűtt darab törött téglákon pihent szégyenkezve a salétromtól bolyhos sarokban, s mintha ő sem viselhette volna el a két gyermeket, mindenhol bökte és szúrta az oldalukat kiálló rugóinak végeivel. A végénél bóbiskolt nyirkosan, ragacsosan egy hokedli, rajta az idők szennyeződésének szürkés gyűrűivel a belsejében az ütött-kopott bádoglavór. Mellette egy elgörbült szögön lógott a megsavanyodott, erősen viseltes kéztörlő a rozsdás sparhelt szomszédságában.   

Jankó már elmúlott nyolc is, de Palkó még csak a hetedik évében volt. Apjuk a felesége elvesztése után hamar házasodott, ami éppoly elhamarkodott volt, mint az egész élete. Bár szorgalmasan dolgozott, de a javak nagyobbik részét otthagyta a Pengős korcsmában. Csalódottságát, és elkeseredettségét a legközelebbi falu dühöngőjében igyekezett elfeledni. Fiaival is csak a vasárnapi misén volt együtt, de onnan se velük ment haza, hanem kártyázott a hozzá hasonlóan búsmodorú földiekkel. A fiúk gyakran pityeregve szunnyadtak el a lópokróccal vetett heverőn, s a könnyeik keserűségét csak a szökésük terve édesítette meg olykor, mely már régen foglalkoztatta őket.

Azon az emlékezetes estén is, amikor mid a ketten ülepükön érezték mostohájuk szeretetét, nehezen aludtak el az égető fájdalmaik miatt. Szorongva fogták egymás kezét a pokróc alatt, és megvetéssel hallgatták apjuk italgőzös motyogását, meg a mostohájuk nehézkes szuszogását. Érthetetlen volt a hitvesi ágy ütemes nyikorgása, ami a szoba nyitott ajtaján keresztül kihallatszott.

- Jankó! Mit gondolsz? Az apáék birkóznak odabent? – kérdezte bátyját a kicsi Palkó.

- Maradj csendben! – suttogta vissza a fiú öccsének. – Ne tudják, hogy fent vagyunk még.

- Te Jankó! – kezdte ismét a kisfiú, halovány és kisírt, pihegő hangján. Mikor szökünk már meg? Én már nem szeretem apát se! Utálom őket! Érted? Utálom mind a kettőt! – de ezt már szinte félhangosan mondta a gyermek. Hangja éppen olyan vékony és erőtlen volt, mint ő maga. Szőke hajtincsei lelógtak a sötétlően karikás szemeibe, melyek szinte állandóan könnyben úsztak. Vékony kis karjain már kéklőn duzzadó erek hálója látszott a sok megerőltetéstől. Ő nem volt olyan szívós, mint a testvére.

Állandó köhögési rohamai, és szapora légzése már régen gyötörte harmatgyenge szervezetét. Bágyadt és elesett volt. Vérszegény lett a hiányos táplálkozás miatt, de határozott és akaratos, mint aki folyton azon van, hogy megmutassa a világnak, hogy ki is az a Mohácsi Palkóka.

Kora reggel, röviddel a kakas kukorékolása után Jankó már eldugott kisöccsének a horpadt bádogbögréjében egy kis frissen fejt kecsketejet. Mamácska halála óta gondoskodott Jankó a kis Palkóról, amennyire csak tőle tellett. Később napközben, amikor a kisfiú tehette, és nem volt senki a közelben, akkor itta meg az éltető erőt, amit a bátyja dugott el neki. Így ment ez nap, mint nap. Az Úrnak hála, soha nem kapták rajta, pedig gyakran megdézsmálta a tyúkok alját is. Mind ketten szerették a tojást, még ha nem jutott egy falat kenyér, vagy száraz cipó darab sem melléje.

Azon a napon azonban sötét fellegeket sodort a szél. A világ minden sarkából a Mohácsi tanya felé terelte őket, és felette keringett minden átok és viharfelhő. Csend volt és sötétség. Nyomasztó némaság és üresség uralta a nádtetős vályogházat. Ez fogadta Jankót a tanyán, amikor hazaért. Palkó elhagyta őt. Vágyott édesanyja után, vágyott a szeretetre, vágyott az anyai csókokra és ölelésre. Hiányzott a család melege. Az Úr segítette vágyai beteljesüléséhez, s magához szólította a kisfiút. Reggel már nem ébredt fel bágyadt szemeivel, remegő ajkával. Mostohájától sem kért bocsánatot halovány hangján, mert könnyekkel áztatott arcán maszatos foltok éktelenkedtek már napkelte előtt. Vagy pisze orrocskája alatt nedves csíkok éktelenkedtek az örökös meghűléstől, és pityergéstől, amik miatt rendszeresen kikapott a zsémbes asszonytól.

Jankó leroskadt a sezlon elé. Kezeit imára kulcsolva térdelt a földes konyha dohos félhomályában, füstszagú mocskában. Nem sírt. Megmerevedve bámulta kisöccsét, amint az lecsukott szemeivel pihent. Talán még mosoly is ült az ajkán, mint aki éppen álmodik, vagy beteljesült régi vágyának ölelésében fürdőzik. Kielégült és boldog, az eddig ismeretlen bájos vonásaival feküdt némán, elégedetten.

Bátyja hosszasan nézte őt, majd hirtelen felugrott, s mint feldühödött vadkan rontott ki a házból. Elborult elmével rohant, nem törődve azzal sem, hogy mostoháját fellökte lendületével, aki rikácsolva üvöltött utána. Eszelős szitkokat szórt a legénykére miközben kényesen porolgatta szakadt ülepét ruházatának. Jankó futott, ahogyan a lába bírta. Távol, egyre távolabb a háztól, a tanyától. Keserűség és nem ismert fájdalom uralta a testét, lelkét. Az egész lényén elhatalmasodott a szörnyű és leírhatatlan magányosság, a rohanás közben előtörő zokogás, gyermeki sírás.

Már csaknem teljesen besötétedett, amikor a kimerültségtől megcsuklottak elerőtlenedett lábai. Oldalát hasogató, szúró fájdalom gyötörte, melytől alig tudott állni. Előtte a kitaposott dűlőút melletti vetés szélén állt - nem messze tőle - egy sötét árny. Karajai ölelésre tártan csalogatták, hívták őt. Kalapját hegykén oldalra billentve ácsorgott mozdulatlanul és mosolygott hegyes orra alatt. Nem szólt, csak figyelte őt némán. Lassan felegyenesedett a gyermek és vékony, reszkető lábacskáival lépkedett az idegen felé. Lehajtott fővel botladozott, majd a teljes kimerüléstől összeesett néhány lépésre tőle. Elaludt. Ijesztő álmok gyötörték, nagyokat rándult, és óriásokkal küzdött, amire verejtékezve felriadt. Akkor látta meg, hogy a kalapos vékony ember még mindig mozdulatlanul áll és őt figyelte.

- Ki vagy te? – hebegte a kisfiú, de az nem válaszolt.

- Te is magányos vagy, igaz? – de nem is várt választ, hanem a tárt karok elélépett. Halkan, szinte suttogva beszélt. Remegve, testben és lélekben emelte tekintetét az ég felé.

- Magam maradtam. Teljesen egyedül. Biztosan tudod, hogy mit jelent, mert most te is egyedül vagy, mint én. Elhagyott az anyukám, amikor a legnagyobb szükségünk volt rá. Nem tudom, hogy miért tette, de azt tudom, hogy az öcsém is elhagyott. Mit gondolsz? Miért nem szeret engem senki? Látod?- és az eget kémlelve felmutatott reszkető újával a fénylő hold felé.

- Látod, még a rengeteg csillagok is szeretik egymást. Mindig együtt vannak. Együtt kelnek és fekszenek le, meg még soha nem is hagyják el egymást. Mond! Miért nem szeret engem senki? Mond meg! Érted! – s ezzel megrángatta az ölelésre tárt kezet, amely letörött. Egy magányos, árva madárijesztő hallgatta a kicsi Jankó szívből fakadó keserűségét. Békésen tűrte a rángatást, a fiúcska tombolását. A szakadt kalapja leesett a mosolygós fejről, és a fonnyadt sárgarépa orra is a porba hullott.

- Utállak! Érted?! Utállak téged is, mint mindenkit az egész világban! Hagytad, hogy panaszkodjak neked! Úgy csináltál, mintha érdekelt volna! De téged nem is érdekelt, hogy mi történt velem, és hogy mindenki elhagyott! Meg hogy engem senki nem szeret! – Jankó ingerülten tombolt, rugdosta és a földre rángatta a madárijesztőt. Ugrált rajta és taposta, ahogyan csak erejéből tellett, amíg ismét kimerült. Zokogva esett térdre a széthullott rongyokra, s ölelgetni kezdte a földön heverő darabokat. Könyörögve kért bocsánatot a merev arctól, melynek már nem volt mosolygós az arca. Nem volt félrebillentett kalapja sem, s nem volt már kackiás bajusza szalmából pederintett. Mellette hevert a porban foltozott, és szakadt kabátja, mely még siralmasabbnak látszott a holdvilág ragyogó fényében.

- Kérlek, madárijesztő! Bocsáss meg nekem. Nem tudom, hogy mi történt velem. Nem akartam tényleg. Bocsánat…- azzal felállt, és lassan elindult vissza a legelő felé. Békésen ballagott és gondolatai a szeretteinél jártak.

- Jövök hozzátok édesanyám. Ugye már Palkóka is veled van? És ugye, ha ott leszek veletek végre, akkor örökre együtt maradunk, és szerettek engem? – hangosan beszélt magában, s a csillagoktól ragyogó égboltot fürkészte bánatos tekintetével. A távolban kutyák ugattak, s valahol nagyon messze egy gőzös hangja szállt a szellők szárnyán feléje. A vonat füttye köszöntötte, vagy talán búcsúztatta a kis éjszakai vándort. A kisfiú elszántan ballagott át a hatalmas legelőn, egészen az elkorhadt és mohával borított itatóvályúig, ahol a gémeskút ácsorgott kísértetiesen a holdvilágos éjszakában sötét torkát éhesen tátva.

FÖVÉNYI SÁNDOR versei

B. B. Nala

Vágyak forráspatakjában Nap tükrözi arcod

A végtelen folyón a vágy szivárványként ível,

Áthatottál sugarad varázserejével.

Nevedet suttogom én, ha aranyhídon állok,

Úgy adom neked szerelmem, mint narancsvirágot.

Napsugárként hatottad át merengő szívem,

Csöndes, végtelen álmok lázas esőjében.

Szenvedélyem akár a virágzó narancsfa,

Halvány szirmot sodor a vágy forráspatakja.

Te vagy nekem a varázslat, ha Nap kél az Égre,

Lázasan gyönyörködöm az aranyhídra érve.

Vágyak forráspatakjában Nap tükrözi arcod,

Egy titokzatos szívet a Sors tenyerembe rajzolt.

Beleírva nevedet álom hennájával,

Egyetlen perc gyönyöre elszökik a nyárral.

Ám álmok aranyszárnyán a mesékbe ér el,

Áthatottál szenvedély varázserejével.

Terólad álmodom, ha az aranyhídon állok,

Narancsvirág szirmai közt csillagot találok.

A szerelem csillaga egyetlenegy könnycsepp,

Úgy bűvölsz, akár a Nap a vonuló felhőket.

Halk, suttogó szó az éjszakákon át

Fahéjvirág titka az álom,

Örök szerelmem csillag a lámpáson.

Melyet egy perc gyönyör változtatott át,

Halk tüzében egyesült mese és valóság.

Egyetlenegy dal a lelkemhez ért,

Szél lobbantotta fel a lámpás halk tüzét.

Átvirrasztottam az éji csendet,

Álmomat holdfénnyel egyesítetted.

Te vagy titka az elfojtott szónak,

S az örök tűznek, mit az éj fellobbant.

Álmokon túl Szerelmem, érted virrasztanék,

Szél lobbantotta fel a lámpás halk tüzét.

Halk, suttogó szó az éjszakákon át,

Merengő szívemben a Hold tükröz csodát.

Te a gyönyöröm vagy, mely elandalít,

Érted izzik vérem, mit tűz lángja szít.

Örök szerelmem holdfény a lámpáson át,

Felébreszti bennem a lázas vallomást.

A lágy szirmokat felkavarja a szél,

Minden vágyam, hogy simogassalak én.

Sorsom csillag-vándor a végtelen úton,

Nevedet suttogva a szirmokat számolom.

Mit mondhatnék én, hisz álmom végtelen,

Vágyak dala száll a holdas éjeken.

VARGA JUDIT ILONA (Békéscsaba)

TITOK I
 
Miért a búskomorság?
Miért a titok?
Nem vagyok a szavak embere
Inkább hallgatok.
Szavakba önteném gondolataim
De nem tudom.
Titkom csak én tudom
Messze járok
Valahol a világ végén
Isten tudja hol
Mondanám gondolataim
De nem tudom.
Titkomat megőrzöm
Csak én tudom
Ezért hallgatok.

 
ZENE NÉLKÜL
 
Ha szól a zene
Nyugalmam megtalálom
Áhitattal átitatva
Csukott szemmel hallgatom
A gyógyító zenét hallva
Lelkem kitárul, s azt simogatja
Örömmel tölt el
A zene a mindenem
Szívesen hallgatom
Átszellemülök, elgondolkodom
Életemnek értelmet ad
Zene nélkül élni nem lehet
Nem szabad.
 

GONDOLATOK I
 
Úgy játszom a szavakkal,
Mint anya játszik gyermekével
Néha némán keresem a szót,
Ha megtalálom, kibontakozom.
Úgy írok, mint rózsa bontja szirmait,
Mint lepkék szállnak pilleszárnyon.
Ha jön a gondolat papírra vetem.
Leírom az életem.
Úgy élek, mint minden halandó.
Néha szeretek élni, néha nem.
Boldog vagyok és szomorú.
Így van ez az életben.
A gondolatok jönnek-mennek
Szépek, mint a szivárvány, mely koszorút fon az égalján.
Csúnyák, mint a pokolban az élet.
Soha vissza nem térők,
Hirtelen elillanók,
Mélyen megmaradók.

FENYVESEK KÖZÖTT
 
Hangomat hallják a hegyek, fák, füvek
Jajkiáltásom messze száll
Messze, a távoli csendbe
Megtudjátok emberek
Milyen a csend
Ha egyedül lesztek
A fenyvesek közt sétálok
Susognak a fák
Finom pázsiton járok
Amott egy forrás csörgedez
iszok üde vizéből
Tovább megyek
Megpillantok egy vízesést
A vízesést szivárvány koronázza
Mint a fátyol, úgy hull alá a víz
Hangja csengő
Ámulva nézem
Tovább menve egy szakadékhoz érek
Rozsda színben tündököl
Az alámosott mészkőben gyönyörködöm
De jó a távoli csendben
Sehol egy lélek, csak a fák, hegyek, füvek.

VÁRJUK AZ ÖN PÁLYÁZATÁT IS!

Szereti az irodalmat?

Az OMLIT az amatőr irodalom és írótársadalom elkötelezett támogatója,

több mint 20 éve!

www.omlit.hu